Főkép

Ennek az előadásnak csaknem minden elemét ismerhette az érdeklődő, kultúrára fogékony ember – a Kaláka, vagy Sebő Ferenc előadta megzenésített verseken generációk nőttek fel, s Gryllus Dániel csodálatos, megzenésített A teljesség felé-je se mai gyerek, 1988-ban jelentette meg saját költségén s azóta számos alkalommal előadta barátaival a zeneszerző. De ahogy a verseskötetet is érdemes sokadjára is lapozgatni – úgy érdemes újra hallgatni a megzenésített verset. Főleg, ha így kezdenek egymással a feldolgozások beszélgetni, mint ezen az estén… A kirajzolódó többlet nem az előadókról, de a megidézett verseken át Weöresről mondott el szinte minden lényeges dolgot, ami egy ekkora életművel bíró költő esetében higgyétek el: nagyon nagy szó. S nem utolsó sorban: így kell méltón ünnepelni, egy ennyire átpolitizált közegben a Magyar Kultúra Napját, a legapolitikusabb költőnknek szentelt centenáriumi év lezárásaképp, s halálának 25. évfordulóján – annyi buktató, egymásnak feszülő aktualizált múlt-nézet, a nem szűnő kulturális háborús sértések és sérülések frontkórházi közegében. De erre nem is vesztegetnék itt több szót. Mivel hál’ istennek az alkotók-megidézők sem vesztegettek…

 

Óriási élmény volt egy színpadon látni a Kalákát és Sebőéket! Különböző zenei megközelítéssel, más hang- és hangszeranyagot használva zenésít mind a kettő – de azonos hitellel indulva ki az adott versből. Elsőre úgy tűnt: a Kaláka-dalokat a felszabadult játékosság, Sebő választásait a zaklatottabb szövegi attitűdű versek választása is elkülöníti – persze hamar kiderült, hogy ez így nem igaz. A Kaláka a maga szelíd módján is képes nagyon együttfájni a verssel – és Sebő is szívesen vicceli körül a dallammal az arra provokáló strófákat. S fantasztikus, mennyire ismerik egymást – a reflektorfénnyel kiemelt játszókat az árnyékban figyelő várakozók végig „kísérték” elhalkított hangszereiken; együtt lélegeztek a másikkal. Megható volt látni ezt a puszta szakmai tiszteleten messze túlmutató figyelmet.

 

Összbenyomását tekintve e páratlan páros koncert azért leginkább Weöres Sándor Rongyszőnyeget szövő, játékosságában szavak súlyával dobálózó énjét mutatta fel. A mindannyiunk számára legkedvesebb „Sanyikát”, aki hallatlanul gunyoros humorral állt a maga költőségéhez is, előre látta és a helyén kezelve élte meg az „óvodai gyerekköltészet” sikerét – és aki szerintem hatalmasakat kacagott ezen az estén, a túlvilági költőmezőkön, amikor kortárs költőink: Kiss Judit Ágnes, Szabó T. Anna, Tóth Krisztina és Lackfi János felolvasták Weöres verseire, a magyar nyelv talán leggyönyörűbb nyelvi ritmikáira írt parafrázisaikat. Mindenki a maga jól felismerhető módján játszott el a játékkal; mindenkinek máshogy állt hozzá a szava – számomra legmerészebben tán Lackfié –, jó volt hallani, a közönség mennyire jól szórakozik. Jó volt ezt látni; persze tény: ezek a megidézett Weöres versek valóban a legismertebb költészeti közkincseink – s a parafrázis teljes élvezetéhez kell az eredeti ismerete…

 

S ezután felvételről láthattuk magát a költőt, verset mondani. Iróniával, a maga hajlíthatatlan, konok szelídségével mondta Nagyság című versét. Íme, egy részlete:

 

…valamennyi dicsőség fogadja ásításomat. Természetes emberi méret

vonz engem, nem a nagy ragyogás, a szörnyű talapzat.

Létrehozni a velem született s a szerzett képességtől telhető

legjobbat, ha cipőt szegelek, ha fát ültetek, ha verset írok:

ennyit kívánok önmagamtól. Munkámat használni lehessen,

ne szájtátva csodálni.

Nem akarok óriás hulla lenni, melyen tízezer évig araszolva majszol

megannyi puhány kandiság (mit izélt, hol?) és kathedra-hű hódolat;

se példakép, mellyel az új kezdeményeket dermeszti meg

a múltba mutató zsandárkodás; se fennkölt szobor a sarkon,

melyről csurog a vidám verebek kritikája…

 

Úgy álltunk fel a szünetre, hogy ha ennyit kaptunk volna ettől az estétől, már megérte volna eljönni érte. Pedig a szünet után jött a java. A Gryllus Dániel válogatta, megzenésített részletek Seress Zoltán prózai cezúráival gyönyörűen idézik meg A teljesség felé gondolat-ívét – és felrajzolják Weöres kevéssé „általánosan ismert” másik arcát, a rólunk hallatlan felelősséggel gondolkodni hajlandó, értünk beszélő költőt. Aki egész életén át kereste a szavaiban is azt a hiteles helyet, ahonnan olyannak látszik a világ, amilyennek érzi. Aki minden játékos hajlandósága ellenére azok közt van, akik a látszatok fátylainak lerántásában a legmesszebb jutottak. A költő mesterének: Hamvas Bélának ajánlotta e filozofikus, prózai művét – s Hamvas ezt az ajánlást köszönettel el is fogadta. A magam részéről számtalanszor ajánlottam már Hamvasra kíváncsiaknak első olvasmányul ezt a könyvet. Mivel Weöres megfogásai meglepően pontosan építik fel az irányokat, amelyek mestere hatalmas (változásaival együtt értelmezendő) életművében legalábbis megnehezítik az eltévedést.

 

Amikor először halottam róla, a megzenésítés gondolata is mulattatott – nos, tévedtem. Nemcsak közelebb hozza a szövegeket; a zene körbeölelő tartalmai olykor meglepően komoly többlettel is megajándékozzák az énekelt szavakat. A kibomló többletek sorát ezen az estén tovább gazdagította, hogy Horváth Csaba komoly táncszínházi produkciót koreografált az előadáshoz, amelyet a Színház- és Filmművészeti Egyetem fizikai színház szakos hallgatói adtak elő. Érzésem szerint a táncosok elé mindvégig hihetetlen fizikai követelményeket állító koreográfiának akadtak olykor látványos, de nehezen értelmezhető pillanatai – viszont bőven olyan pillanatok is, amikor azt éreztem, valóban a szavak és a zene egysége válik előttem mozdulattá. Mindenesetre itt szeretnék gratulálni koreográfusnak és táncosoknak is – fontos részeivé váltak az előadás-egésznek.

 

Weöres Sándor szavaival köszönöm ezt az estét:

 

„Örömöm sokszorozódjék a te örömödben. Hiányosságom váljék jósággá benned.
Egyetlen parancs van, a többi csak tanács:
igyekezz úgy érezni, gondolkozni, cselekedni, hogy mindennek javára legyél.
Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás: 
Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.”

 


Előadók:

Gryllus Dániel - ének, citera, furulyák

Pálhegyi Máté - fuvola

Borbély Mihály - klarinét, szaxofon

Frankie Látó - hegedű

Balázs Gergely - brácsa, hegedű, mrdanga

Kovács Zoltán - nagybőgő

Balogh Kálmán - cimbalom

Bolya Mátyás - citera, brácsa

Bizják Gábor - kürt

Tömösközi László - ütőhangszerek

Jávorka Ádám - brácsa

Szirtes Edina Mókus - ének, hegedű

Ferenczi György - ének, szájharmonika

Szalóki Ági, Bognár Szilvi, Both Miklós, Sebestyén Márta, Sebő Ferenc - ének

Seress Zoltán - próza

 

Közreműködnek a Színház- és Filmművészeti Egyetem fizikai színház szakos hallgatói

 

Vezényel: Gryllus Sámuel
Díszlet: Zeke Edit
Vetítés: Czakó Zsolt
Koreográfia: Horváth Csaba
Rendezte: Harsányi Sulyom László