Interjú: Ted Nasmith – 2014. január
Írta: Uzseka Norbert | 2014. 01. 15.
Uzseka Norbert az idei Tolkien-napon beszélgetett a kanadai illusztrátorral, aki főként Tolkien ihlette képeivel lett népszerű.
A vérbeli Tolkien-rajongók számára ön igazi ikonnak számít. De hogy mutatkozna be valakinek, aki még sosem hallott önről?
Azt hiszem, úgy mutatkoznék be, mint szenvedélyes Tolkien-illusztrátor; olyasvalaki, aki nagyon szerencsés, hogy olyan sok emberhez eljutott a munkája. Tolkient illusztrálni öröm számomra, saját magamnak csinálom, de szerencsére másoknak is tetszik. Azt hiszem, ezt mondanám magamról.
Számomra valahogy klasszikusabbnak és színesebbnek, ugyanakkor bizonyos tekintetben realisztikusabbnak tűnik az ön stílusa, mint Peter Jackson filmjeinek látványvilága. Ön szerint mik a fő különbségek kettejük között abban, ahogyan látják és megjelenítik Középföldét?
Számos kedvenc művészemtől merítettem ötletet Tolkien könyveinek illusztrálásához, olyanoktól, akik egy régebbi stílust képviselnek – merítettem ötletet 19., sőt 18. századi naturalisztikus festményekből is, s ezt a stílust aztán Tolkien világához igazítottam. Emellett olyan klasszikus illusztrátoroktól is kölcsönzök, mint pl. Arthur Rackham, Maxfield Parrish, vagy az újabb művészek közül Frank Frazetta. Olyan stílust próbálok teremteni, ami illik a könyvekhez, olyan értelemben, hogy ezek a művek modern klasszikusok – sok tekintetben populáris klasszikusok –, s ami ugyanakkor felruházza őket a klasszikusok által inspirált, akadémikus jellegű, régebbi korokat idéző művek méltóságteljes légkörével. Azt a nosztalgikus elemet, ami a könyvekben is jelen van, megpróbálom a képeimen is megjeleníteni.
Ezzel szemben ott van egy olyan modern filmrendező, mint Peter Jackson. Ő a filmes fantasy hagyományait követi, és az illusztrátorok korábbi műveire alapozza a filmjei képi világát, s így teremti meg azt a látványt, ami az emberek fejében Középföldéről él. Azt gondolom, némi hatással én is voltam erre, mivel a festményeim olyan részletesek, hogy egy operatőr könnyedén megtalálhatja a módját annak, hogy fényképpé, mozgóképpé alakítsa őket.
Úgy tudom, hogy amikor a Tízparancsolat c. film készült, a rendező a 19. századi művészetet tanulmányozta, és például a nagy keresztény és epikus festményekből, bibliai festményekből, Doré metszeteiből és hasonló forrásokból merített inspirációt. Szerintem itt is hasonló a helyzet, Jackson felhasználja más művészek alkotásait, és mozgóképpé alakítja őket.
Peter Jackson soha nem mulasztaná el a lehetőséget, hogy cameo-szerepet vállaljon a filmjeiben. Önnel mi a helyzet? Megfestette magát valamelyik festményén?
Nem, egyelőre nem. Mintáztam magamról bizonyos alakokat és testtartásokat, de soha nem használtam a saját arcomat a képeimen.
Miért nem?
Hogy miért? Azt hiszem, ez egyszerűen nem érdekel különösebben. Előfordul, hogy a képeimen szerepelnek a barátaim, de az én arcom valami okból sosem. Talán egyszer majd magamat is megfestem, talán érdekes lenne. Mondták már nekem, hogy hasonlítok Túrinra vagy egyik-másik szereplőre, akinek az alakjába tudattalanul is belefestem magam, úgyhogy lehet, hogy van ebben valami, gondolom, ehhez pszichológusnak kell lenni.
És melyik Tolkien-szereplő áll a legközelebb önhöz – melyikük lenne szívesen?
Talán nem szép dolog épp a történet hősének bőrébe képzelni magam, de leginkább Frodóval tudok azonosulni. Pusztán azért, mert Frodó zaklatott alak, ellentmondásos érzései vannak azzal kapcsolatban, amit csinál, és nem biztos abban, hogy feltétlenül helyes, amit tesz. Ugyanakkor szilárd meggyőződései vannak, és kitart amellett, ami mellett elkötelezte magát. Szeretném azt gondolni, hogy én is képes vagyok kitartani Tolkien víziója mellett, és hogy eddig is ezt tettem. De azért remélem, nekem nem kell a Végzet Hegyére mennem, mint Frodónak.
Ön temperával fest, és hagyományos technikákkal dolgozik, ami teljesen rendben van. Mégis, kíváncsi volnék, kísérletezett-e valaha digitális technikákkal?
Nem, nem mondhatnám, hogy komolyabban foglalkoztam volna ilyesmivel. Meghagyom másoknak, hogy digitálisan manipulálják a műveimet nyomtatás és reprodukció céljára, vagy ha valamiféle változtatásra van bennük szükség. Kissé lusta vagyok, azt hiszem, és nem akarok a magamévá tenni egy teljesen más médiumot. Számomra fontos, hogy egy műalkotás kézzelfogható legyen, hogy eladhassam vagy kiakaszthassam a falra. És ha már készen van, nem akarom tovább manipulálni. Ha túl sokáig állna a kép a stúdióban, folyamatosan szöszmötölnék vele, és alakítanék rajta, hiszen az ember sosem elégedett a művével. Egyébként pedig imádok a festékekkel, ecsetekkel dolgozni. Úgy érzem, soha korábban nem álltak szemben a művészek ilyen hatalmas változással, mint ami most zajlik, egy részem pedig ellenáll ennek. Ez talán annak köszönhető, hogy Tolkien is inkább a múlt felé fordult, nem pedig a jövő felé. Habár a művei sok tekintetben nagyon modernek, és modern problémákkal foglalkoznak, engem a hagyományos festészet felé húz a szívem, és hacsak nem leszek kénytelen valamiféle praktikus oknál fogva áttérni a digitális technikákra, akkor hajlamos leszek ellenállni a csábításuknak.
Mik voltak a karrierje legjobb és legrosszabb pillanatai?
A legjobb a Szilmarilok illusztrálása volt; és azok a Tolkien-naptárak, amelyek elkészítéséről mindig is álmodtam, már évekkel azelőtt is, hogy bármilyen munkám megjelent volna. Jelenleg épp a Trónok harcának deluxe-kiadásán dolgozom. Ez szintén kiemelkedő jelentőségű számomra, már több mint két éve dolgozom rajta, és remélhetőleg most tavasszal elkészülök vele. Már túl vagyok a felén, és csodálatos érzés számomra, hogy egy élő szerző művein dolgozhatok, nem pedig egy már elhunytén, mint amilyen Tolkien.
Ami a legrosszabb pillanatokat illeti – a legrosszabb talán az volt, amikor a 2008-as válság után úgy éreztem, az, hogy a gouache-technika, amivel én dolgozom, és az a fajta kereskedelmi művészet, amire eddig alapozhattam, már nem elérhető többé. Az építészeti illusztrációk most már digitálisan készülnek, esélyem sem volt arra, hogy ezzel a fejlődéssel lépést tudjak tartani, és azon gondolkodtam, hogy talán már eljárt felettem az idő, és innentől minden csak rosszabb lesz. De szerencsére, úgy tűnik, nem ez a helyzet, az emberek még mindig érdeklődnek a munkáim iránt, és továbbra is elismerik, amit csinálok.
Egyébként nem jut eszembe semmi igazán rossz, azt a csalódást leszámítva, amit még nagyon fiatalon éreztem, amikor nem tudtam bekerülni az autóillusztráció világába. Akkoriban ez volt a nagy szenvedélyem. Viszont nagyon szerencsés vagyok, hogy képes voltam megélni az építészeti illusztrációból, ami nem is olyan rossz pótlék, az is technikai jellegű művészet, olyasmi, amiben különösen jó vagyok. Végül is hálás vagyok, hogy soha nem ért semmiféle igazán nagy baj, talán csak néhány privát katasztrófa történt, mint például amikor az ember elkezd valamit, ami nem működik, és egészen megutálja az egészet, de muszáj gyorsan megcsinálnia. Azt mondanám, hogy a Szilmarilok első illusztrált kiadásánál ez volt a helyzet, 8 hónap alatt kellett végeznem vele, és miután túl voltunk az összes előzetes egyeztetésen, úgy gondoltam, ez túl sok munka túl rövid idő alatt. De aztán később elkészült az új illusztrált kiadás, további 25 illusztrációval, 2004-ben, és akkor kiélhettem magam az első kiadás csalódása után. Bár akkor is elégedett lettem volna, ha be kell érnem az első kiadással. Hát, azt hiszem, nagyjából ilyesféle csalódásokról és rossz pillanatokról beszélhetünk.
Megbánta valaha, hogy nem vett részt a Gyűrűk Ura filmváltozatának készítésében?
Egy kicsit bántam a dolgot, mert tudom, hogy jól kereshettem volna vele, és most valószínűleg biztosabb lenne az anyagi helyzetem. Ugyanakkor azt is tudom, hogy gyakran kellett volna Új-Zélandra utaznom, és sokat lettem volna távol a családomtól és a barátaimtól – a család pedig komoly elkötelezettség, az ilyesmi mindig nehéz, ha az embernek családja vagy párkapcsolata van, és ezt mind végiggondoltam, amikor meghoztam a döntésemet. Való igaz, hogy amikor visszautasítottam a felkérést, éppen folyamatban volt a válásom – az egy nagyon nehéz időszak volt számomra. Kihasználhattam volna az alkalmat, hogy a filmbe menekülök, és azon dolgozom, de gondolnom kellett a három gyerekemre, és éppen akkoriban kezdődött az új párkapcsolatom is, úgyhogy végül is úgy voltam vele, hogy inkább maradok, ahol vagyok, és megpróbálom többé-kevésbé normális mederben tartani a dolgokat.
Ráadásul nem igazán akartam bekerülni a filmiparba. Tudtam, hogy ha egyszer elkezdek filmeken dolgozni, akkor az kihat a karrieremre, és valószínűleg több hasonló munkát fogok kapni. Ami azt is jelenti, hogy ott kell lennem a forgatási helyszíneken, és szigorú feltételeknek megfelelően, határidőre kell dolgoznom, ami rengeteg stresszel jár. Igaz, hogy a munka jól fizet, de az ember valamiképpen a filmipar rabszolgájává válik. És ez nekem sosem tetszett, mindig is a magam ura akartam lenni – azt hiszem, ez vagyok én. Az apámra hasonlítok ebben a tekintetben, azt leszámítva, hogy az apám nem volt igazán sikeres a munkájában, míg én, remélhetőleg, többet elértem már, mint ő. Hálás vagyok mindazért, amit elértem, és örülök, hogy kitartottam a saját elképzeléseim mellett. De az, hogy nem dolgoztam a filmeken, természetesen nem akadályozta meg Peter Jacksont abban, hogy lopjon tőlem, függetlenül attól, hogy kaptam-e ezért pénzt vagy hivatalos elismerést.
Említette a gyerekeit. Ők is foglalkoznak a festészettel és/vagy Tolkiennel?
Ők inkább a filmekből ismerik Tolkient, valószínűleg azért, mert a filmek könnyen utat találtak hozzájuk. És persze manapság menő a Gyűrűk Uráért és Tolkienért rajongani, nem számít könyvmolyságnak vagy geek dolognak. A lányom, Sharon – aki mellesleg Tolkiennel egy napon született – leginkább az írás terén mutat kreativitást, emellett pedig grafikai kurzusokat is végzett. Most már dolgozik. Komolyabban, szakmai szempontból is érdeklődik a fotózás iránt, de nem ez a szakmája, ez inkább csak olyasmi, amit a saját örömére csinál. Majd egyszer talán kiderül, hogy továbbmegy-e ezen a vonalon. Mindenesetre ő van a legközelebb ahhoz, hogy a nyomdokaimba lépjen. A fiaimnak – akik szintén nagyon tehetségesek a maguk területén – más az érdeklődési köre, és a saját útjukat követik.
Voltak olyan könyvek vagy filmek, amik az elmúlt években megérintették? És van-e olyasmi, amit szívesen illusztrálna?
Ilyen volt például Mark Sebanc és Jim Anderson fantasysorozata, a Legacy of the Stone Harp, amelynek első része a The Stoneholding. Az első két kiadáshoz én készítettem a fedélrajzot, és nagyon szívesen illusztrálnám az egész könyvet, ha egyszer lenne erre lehetőség. Tudom, hogy illene a stílusomhoz. Az író szintén Tolkien és C.S. Lewis rajongója, és ezen szerzők köré építi a műveit. Emellett pedig nagyszerű ember, jó barátom Ontarióból.
Aztán George R. R. Martin is nagyon fontos most számomra, és illusztrálom is a műveit, tehát nemcsak arról van szó, hogy álmodom erről, hanem valóban csinálom is, ami csodálatos. Nem ismertem a műveit, amíg fel nem kértek arra, hogy illusztráljam az egyiket, és nagyon hamar a rajongójává váltam, miután elolvastam őket. És ez remekül működik számomra, bár Martin nagyon sokban különbözik Tolkientől, de vannak hasonlóságok is köztük.
Igazság szerint hajlamos vagyok távol tartani magam az olyan fantasy-sorozatoktól, amelyek kapcsán nem vagyok biztos abban, hogy élvezni fogom őket, és kitartok majd mellettük. Néha megpróbálkozom valamelyikkel, de legtöbbször nem akarom teljesen ráállítani az elmémet és a képzeletemet egy teljesen más univerzumra. Persze lehet, hogy van olyasmi, amit szívesen illusztrálnék, de most nem jut eszembe ilyesmi, kivéve Tolkien rövidebb művei, amikkel eddig nem sokat foglalkozhattam, mint pl. a Sonkádi Egyed gazda, vagy a Woottoni kovácsmester. És persze végtelen lehetőségek állnak előttem a Szilmarilok, a Gyűrűk Ura és a Hobbit kapcsán, amiket mind szeretnék kihasználni. Biztos vagyok benne, hogy mindez még sok-sok évre elég lesz számomra. Úgyhogy ez részben tudatos döntés – még ha tetszik is a gondolat, nem feltétlenül álmodom más könyvek illusztrálásáról.
És persze a munkámnak van egy zenei oldala is, amivel egy ideje nem foglalkoztam komolyabban, részben azért, mert a magam örömére akarok zenélni. És emellett szeretnék utazni is, világot látni, és fényképezni. Csak egy van belőlem, úgyhogy néha döntéseket kell hoznom. És persze az embert leginkább a munkája hajtja, és az, hogy a dolgok a lehető legjobban menjenek. Végül is, azt hiszem, nincsenek nagy ambícióim, hogy más fantasy-világokba is belemélyedjek.
Volt lehetősége valamit látni Budapestből?
Láttam a Bazilikát, és néhány más épületet kívülről. Nagyon kellemes, hosszú sétát tettünk a belvárosban Krisztával (Sebők Krisztina – a szerkesztő megjegyzése), és mindazokon a helyeken kívül, amiket akkor láttam, amikor 2006-ban először jártam itt – mint pl. a Parlament, vagy a Hősök tere – most néhány egyéb helyre is eljutottam. Mindez egyelőre nem sok, és az az igazság, hogy kimerült voltam a hosszú repüléstől, de azért kitartottunk délutánig, utána pedig lepihentem. De most már egy kicsit többet is láttam a városból. Azt kívánom, bárcsak elhoztam volna a fényképezőgépemet, mert a Bazilika egyszerűen gyönyörű. És imádom a várost, ahogy van; szeretem, hogy az épületek nagyjából egyforma magasságúak, hogy sok kőépület van, és hogy építészetileg eléggé egységes az egész. Kérdeztem Krisztát, hogy sok épület elpusztult-e a II. világháborúban a bombázások miatt, és azt felelte, hogy a hidakat bombázták, és egyes épületeket is, de ezt én alig tudnám megállapítani, mert szerintem az újonnan felhúzott épületek is a régiekkel harmonizáló stílusban épültek. Nem láttam túl sok feltűnően új épületet. És szerintem ez gyönyörű turistaszemmel nézve, hogy nincs annyi hatalmas felhőkarcoló, mint Észak-Amerikában. Az utcákon pedig zajlik az élet – mindenütt emberek vannak, a kultúra élő, vibráló. Nagyon tetszik a Nagykörút, nagyon méltóságteljes, nagyon régi-európai hangulatú – nagyon szép ez a város. A vár pedig, ahogy ott ragyog a folyó túl oldalán, a hegytetőn – ezt is láttam most újra. És csak azt kívántam, bárcsak több időm lenne.