Főkép

Úgy tűnik, hogy már megint (vagy még mindig) a missziók korszakát éljük. Pálúr János például a 19-20. századi francia orgonamuzsika, egész pontosan a „szimfonikusok” műveinek megismertetését tekinti egyik elsődleges küldetésének. Vagyis azoknak az alkotóknak a darabjait igyekszik ismét – pontosabban nálunk sokkal inkább először – népszerűvé tenni, akik Aristide Cavaillé-Coll orgonaépítő mester újításainak, főképp az újszerű regisztereknek köszönhetően mintegy nagyzenekarként szólaltathatták meg az orgonát. Nem mintha Bach és – különösképp – Buxtehude vagy később Liszt ne töltötték volna be a zengő sípok hangjaival a teret, az afféle árnyalatok és hangzásképek viszont, melyek Widor, Vierne, Saint-Saëns és a belga származású Franck számára rendelkezésre álltak, a saját koruk igényeit tükrözték és elégítették ki a legteljesebb mértékben.

 

A Művészetek Palotája nagyorgonájának a német (vagyis barokk) mintára készült hangszerekhez képest bővebb lehetőségeit Pálúr János úgy használta ki, hogy egy pillanatra sem érződött erőltetettség vagy öncélú magamutogatás az elhangzott darabok megszólaltatásában. (Máshol és más előadótól sajnos hallottam már a regiszterek folytonos váltogatásával élvezhetetlenné zilált zeneműveket.) Hiszen nem véletlen, hogy a fent említett szerzőket szimfonistaként emlegetik, habár orgonaszimfónián valójában nem hagyományos értelemben vett, tehát többnyire szonátaforma–lassútétel–scherzo vagy menüett–gyors és lendületes finálé felépítésű, nagyzenekarral előadott kompozíciót kell érteni, hanem a hangszínek variálásával nagyzenekari hatásra törekvő szerzeményeket.

 

A hangversenyen elsőként Charles-Marie Widor VI. orgonaszimfóniája hangzott el, melynek tetszetős, helyenként kifejezetten hatásvadászba hajló témái a romantika közönségbarát arcával – Mendelssohn, Respighi, Schumann életörömével – rokoníthatók, ezért ismeretlenül, első hallásra is könnyen befogadhatók. Különösen az utolsó tétel elnyújtott crescendója képes megragadni az egyszeri hallgatót, és amennyire meg tudtam ítélni a nézőtéren ülők reakcióiból, a műnek valóban sikerült ekképp hatnia. De rám egyértelműen Widor énekhangra és zongorára írt dalai tettek nagyobb hatást. Az op. 37-ből kiválasztott két mélodie mintha valamivel játékosabbnak tűnt volna az op. 47-ből származó négynél, a csoda alapvetően mégis az előadók teljesítményének volt betudható. A Núria Rial és kísérője, Kovalszki Márta közötti összhang olyannak hatott, mintha évek óta rendszeresen játszanának egymással, a kristálytiszta hangú katalán szoprán pedig mind tökéletes intonációjával, mind érzékeny kolorálásával, és – ami szinte varázslattal felérő adalék – a dalokat gyakorlatilag eltáncoló előadói stílusával valami olyan egyedit adott, amit kizárólag koncerten lehet a maga teljességében meg- és átélni. A hatodik dal után azonban hangos ováció helyett mindössze lelkes taps díjazta a produkciót, mi több, a második részre még inkább foghíjassá váltak a sorok.

 

Azért háromnegyed, vagy tán négyötöd háznál még így is többen maradtunk, ám a közelemben ülők viselkedéséből (székszomszédom elbóbiskolt, előttem egy hölgy pedig láthatóan végig feszengett) úgy tűnt, hogy Vierne művészete már jóval nehezebben emészthető. Pedig Pálúr János és Núria Rial egészen magas színvonalon adta elő az orgonista megjegyzése szerint a zenei impresszionizmust képviselő Lés Angelus című művet, azt azonban meg kell hagynom, hogy úgy az orgonaszólam, mint az énekelt melódiák elsősorban a Bartók korabeli – tehát kimondottan nehéz, és sokszor hozzáedződést igénylő – modernizmus jegyeit viseli magán. És még inkább igaz ez az ugyancsak 1930 körül keletkezett VI. orgonaszimfóniára, melynek különlegessége talán abban rejlik, hogy a táncos gyors tételek vaudeville-be vagy esztrádba illő motívumait kérlelhetetlen kromatika színezi, és a pajkos melódiákból ekképp elgondolkodtatóan fajsúlyos zenemű születik. A negyedik tételben pedig mintha a harmadik mottójának furcsa visszhangját hallhatnánk, tényleges ritmikai vagy dallambeli egyezés nélkül is.

 

Feloldásként a ráadásban egy Widor-dalt és két improvizációt hallhattunk, és ha Pálúr János célja valóban az a stílus és a megközelítés, a szellemiség megismertetése volt, úgy azt hiszem, sikerrel járt, mivel meggyőződésem, hogy azok közül, akik részesei lehettek ennek a tényleg nem mindennapi élménynek, sokan újra meghallgatnák e műveket, és szívesen megismerkednének a szerzők más darabjaival is.

 

Előadók:

Pálúr János – orgona

Núria Rial – szoprán

 

Kovalszki Mária – zongora

 

A hangversenyen elhangzott művek:

Charles-Marie Widor: VI. orgonaszimfónia, op. 42/2

Charles-Marie Widor: Hat melódia énekhangra és zongorára, op. 37, op. 47

Louis Vierne: Les Angélus, op. 57

Louis Vierne: VI. (h-moll) orgonaszimfónia, op. 59

 

Fotó: Művészetek Palotája – Budapest, Posztós János