Főkép

A Quimby Csodaországban karneválja után újabb hőségriadóval fenyegető nap következett az idei Sziget Fesztiválon, mely egyben a „rendes” kezdése is volt az öt napos eseménysorozatnak. Ennek megfelelően végre minden programhelyszín megnyitott, kapkodhattuk a fejünket, amikor az egyik oldalról éppen egy hatalmas üvöltéssel a mélybe vetődő bungee jumpingoló lány látszódik, amint még a cipőjét is elveszti az ugrás alatt; a másik oldalon pedig gyönyörű madárjelmezbe öltözött utcaszínházasok tűnnek fel, hogy elkápráztassanak (ezek után az, hogy hirtelen a Nagyszínpad felett tízezer lufi tűnik fel, már nem is különösebben meglepő). Számomra ez a nap nem az előre eltervezett koncertekről szólt, elvégre gyakorlatilag nem találtam olyan együttest, akiktől két-három számnál többet ismertem volna, ellenben tökéletesen alkalmas volt a szituáció új felfedezéseket tenni, s közben bebarangolni a sziget kisebb-nagyobb állomásait.

 

Azért kezdésnek muszáj volt meghallgatnom Alex Clare fellépését, persze a kegyetlen meleg miatt inkább csak pihegve a többé-kevésbé árnyékos párakapu hűvösében, noha a kitartó rajongók szép számmal gyülekeztek a korai időpont ellenére is. Ugyan alapvetően nem ismertem a szakállas brit fiatalember dalait (kivétel a „Too Close”, amit szerintem hozzám hasonlóan még nagyon sokak fülébe belemászott már, csak nem tudják, hogy erről van szó), most viszont határozottan érdeklődve figyeltem az ügyes kombinációit. Ugyanis fogja az elmúlt évek elektronikus őrületeit, a dubstepet és a drum’n’bass-t, s hozzá olyan izgalmasan énekli a soult vagy az R’n’B-t, hogy a végeredmény kifejezetten élvezhető lesz. Egy kevés gitár, sok elektronikus hangzás és egy karakteres előadó – kész a rendkívül szerethető produkció, amit úgy láttam, a nézők is nagyon élveztek.

 

A következő programhelyszín a Világzenei Színpadnál várt, ami csak azért bizonyult problémásnak, mert közben kétszer is a hosszabb úton indultam el, úgyhogy a humoros nevű Tako Lako utolsó fél órájára értem csak oda. De sebaj, közben nemcsak, hogy beszereztem magamnak némi hűsítő nedűt, de bebarangoltam a Sziget művészeti negyedét is. Az Agorán, illetve a Mozgó képtárban mindenféle furcsa-bizarr művészeti alkotást lehet megtekinteni, R2D2-szobortól kezdődően festékszóróval díszített fa egyszarvún át absztrakt festményekig - szerintem minden kreativitásra éhezőnek igazi jutalom ez a rész. Amikor végre odaértem a szerb-dán csapatra, egészen meglepő látvány tárult a szemem elé, ahogy a lendületes és eklektikus zenét játszó Tako Lakora tomboltak a fiatalok, pedig a balkáni alapokon nyugvó dallamokra nem ez a jellemző. A népzenés-rockos-punkos hangzáshoz néha még elektronika is társult, ami legalább annyira váratlan volt, mint hogy a szomszéd italpultnál sör, bor és pálinka mellett még Rubik-kockát is lehetett venni.

 

Hirtelen megint azon kaptam magam, hogy a sziget másik oldalára akarok menni, ami ezúttal különösebb fennakadás nélkül sikerült is, viszont a három hatalmas sátor mögött eldugott D-Link Blues Színpadnál sajnálkozva állapítottam meg, hogy mennyire méltatlanul hanyagolt helyszínről van szó. Valószínűleg az sem segített, hogy jó fél óra késéssel kezdődött Black River Bluesman és Bad Mood Hudson koncertje, de még a legnagyobb „tömeg” idején sem voltunk harmincan a tánctéren, plusz az a további száz fő, aki a közeli pihenőhelyekről figyelte a finn duót. Persze tudom én, hogy manapság nem túl trendi a blues, a zenészek is mintha néhány évtizedet elkéstek volna a színes-mintás öltönnyel és a hegyesorrú cipővel (valamint két egészen különleges kialakítású, „szivardoboz” gitárral), cserébe viszont olyan karcos, durva és nyers blues-t kaptunk, amit nem felejtünk el egykönnyen.

 

Ezek után az A38 Színpad felé akartam venni az irányt, de közben muszáj volt benéznem a Party Arénába, ahol a Chase & Status nevű formáció olyan drum’n’bass-t kezdett nyomni, hogy mire tíz perc késéssel odaértem, már tele volt a sátor, pedig még folyamatosan özönlöttek a fiatalok. Nem is maradtam, inkább folytattam az utamat, megfigyelve, hogy azért a Nagyszínpadnál a Die Ärtze is elég sok érdeklődőt vonzott – gondoltam két ekkora produkció mellett hátha az A38-nál kevesebben lesznek az amerikai Flogging Molly kocsmazenéjén. Tévednem kellett, az ötezer négyzetméteres sátorban majdnem teltház alakult ki, azonkívül a punk kirobbanó energiával ötvözött ír kocsmazenére muszáj mozgásba hozni végtagjainkat, úgyhogy hamarosan már az egyébként nagyon szép kialakítású sátor díszleteiről is folyt a víz. Hihetetlenül jó hangulat jellemezte a Molly másfél óráját, újabb együttest kell felvennem a megismerendők közé.

 

Túlélve a hőséget, az esti nagykoncertre már kezdtek gyűlni az emberek, ott ugyanis a Nick Cave & The Bad Seeds kezdett hamarosan. Miközben A. kollégám valószínűleg valahol kint tombolt a tekintélyes méretű közönség soraiban, én inkább próbáltam visszaszerezni az elmúlt órákban kiszipolyozott energiáimat, úgyhogy a fröccsöm mellett kényelmesen figyeltem, ahogy Nick Cave valami döbbenetesen elborult és sötét hangulatot teremt a Nagyszínpad előtt. A mélyről jövő gonoszság mintha csak a pokol valamely bugyrából került volna elő, pedig egymást váltották a gyorsabb, pörgős számok és a líraiabb, már-már monológszerű dalok, ráadásul Cave nem átallott odamenni a nézőkhöz, akik mintha csak a zenére reflektáltak volna, és majdnem elnyelték az ausztrál zenészt. Az igazság az, hogy nem sikerült eldöntenem, tulajdonképpen kedvet kaptam-e lemezeik meghallgatásához – s ebben a ráadásként előadott sötét monológ sem sokat segített.

 

Végezetül még beugrottam a Bat For Lashes előadására, ami végül annyira szürreálisnak bizonyult, hogy muszáj volt végig maradnom. Behatárolni sem tudom, hogy milyen zenét játszott az éteri hangú pakisztáni-brit hölgy és csapata, de valami ilyesmi lehet, amikor a pop és a fennkölt művészet találkozik. A bájos énekesnő megragadó hangjával, sejtelmes-pszichedelikus dalaival és hihetetlen hangszereseivel (amikor vonóval kezdett játszani a gitáros, még csak az első lépés volt: a másfél óra alatt olyan hangképző szerek kerültek elő, amelyeket szimplán nem tudtam beazonosítani) olyan légkört teremtett, amilyennel még nem találkoztam. Ennél jobb zárást elképzelni sem tudtam (pedig az izgalmas nevű Totally Enormous Extinct Dinosaurs – kb. Teljesen Hatalmas Kihalt Dinoszauruszok – még lehet, hogy megért volna egy próbát), így aztán megrendülten, még a zenekar hatása alatt távoztam a Sziget első napjáról.