Főkép

Kezdjük egy kötelező körrel azok kedvéért, akik nem tudják milyen zenekarról van is itt voltaképpen szó. Valamikor 1981-ben, New York-ban Scott Ian és Danny Lilker alapította a bandát, amely a ’80-as évek egyik meghatározó thrash metal formációja lett olyan nevek mellet, mint a Metallica, Megadeth és a Slayer. Ezt a négy zenekart szokták a „big four” szóösszetétellel hivatkozni, ha erről a stílusról beszélnek. Az eltelt évtizedek alatt számos tagcserén átesett zenekar első lemezét (Fistful of Metal) 1984-ben adta ki.

 

Idén abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a már említett „big four”-ból a második zenekar érkezett hazánkba (a Slayer nem kis bulit csapatott Hegyalján). Az akkori és a mostani koncert kapcsán, és a főszerkkel folytatott beszélgetések nyomán, ismét gondolkodóba estem a metal múltja-jelene-jovőjét illetően. Mivel nem sok fiatalt láttam, így motoszkál bennem a gondolat, hogy egy elég markáns vonal kezd húzódni a ’80-as évek metal zenekarai és a mai magyar, fiatal, metal-t hallgató közönség között. És ez fordítva is igaz; az idősebbek nem „esznek meg” minden újdonságot, nagyon is megválogatják, hogy mit hallgatnak. Ismét eszembe jut az a kérdés, hogy egy ma „friss, fiatal és divatos” metal zenekar vajon „bevonz-e” annyi embert, mint egy két-három évtizedes múltra visszatekintő banda?

 

No, de nézzük milyen is volt a tegnapi szeles, ámde alapvetően meleg estén az Anthrax.

A színpad előtt, a keverőig gyűltek össze a nézők, ami azért szép szám, ha azt vesszük figyelembe, hogy a szabadságolási „szezon” kellős közepén járunk, hétfőn megdőlt a hőmérsékleti rekord is és nem hétvégére esett a fellépés. Kicsivel nyolc óra után, ütemes kántálás és csápolás kíséretében a húrok közé csapott a banda.

 

Az mindjárt az első számnál kiderült, hogy sajnos itt sem lesz tökéletes a hangzás. A későbbiekben valamicskét javult ugyan a helyzet, de egynémely esetben még rosszul is szólt a zenekar. Nem mennek bele hosszasan abba, hogy valaki magyarázza már meg, miért nem lehet értelmes hangerővel és minőségben megszólalnia másfél órán keresztül, egy viszonylag gyéren lakott területen, egy nagy nevű zenekarnak. Érdekes módon, amikor a szebb napokat látott Népstadionban voltak koncertek és még a Blahán is lehetett hallani őket, akkor senki nem panaszkodott. No, mindegy, ez van.

 

A srácok nem zavartatták magukat, az első pillanatban látszott, hogy ők egy jó bulit csinálni jöttek ide. Ennek megfelelően igen nagy vehemenciával tolták a koncertet. Végig mozogtak a színpadon, Joey Belladonna énekes és Scott Ian ritmusgitáros folyamatosan tartotta velünk a kapcsolatot („fáking grét sziti” és társai).

A második nóta előtt Belladonna előkapott egy nemzeti színű zászlót („ofkorsz” „War Dance” felirat volt rajta) – amit azért elég körülményes volt széthajtogatni az egyre erősödő szélben – és azt lobogtatva, tekergetve a feje felett énekelte a következő nótát. Aztán a negyedik nóta előtt, a színpad két oldalán lévő Anthrax-molinókat lecserélték Dio-molinókra, mert következett egy nóta a három évvel ezelőtt elhunyt Ronnie James Dio tiszteletére.

 

Után persze visszaállt minden a „megszokott kerékvágásba”, igaz nem sokáig, mert következett egy nóta a 2013-as Anthems EP-ről. Az AC/DC „T.N.T”-jére még a pultosok is énekelni és mozgolódni kezdek. Aztán jött nem sokkal később az „Indians”, amely talán az egyik legnagyobb „sláger” az együttestől.

 

Mindezek után talán nem is kell mondanom, hogy a közönség cseppet sem szorult bíztatásra, nagyon-nagyon együtt élt a zenekarral, akik nem győztek hálálkodni a fogadtatásért. A legviccesebb az egészben az volt, ahhoz hogy jó legyen a buli, nem kellett holmi „wall of death” meg „circle pit” meg ilyesmi; Belladonna annyit kért, hogy headbang-eljünk velük. És kész. És működött.

 

Egyszer minden jónak vége szakad sajnos. Bő másfél óra után az Anthrax úgy gondolta, hogy ennyi és nem több. Egy remek kis „Antisocial” azért lepukkant a végére persze…