Főkép

Évtizedes méretekben mérhető az idő, amennyit egy Kyuss koncertre kellett várnia a rajongóknak és ugyan az eredeti felállásból éppen Josh Homme, a zenekar mozgatórugója hiányzik, a banda így is teljesnek mondható, hiszen az énekes John Garcia mellett egy jó tapasztalatot szerzett gitáros is zenél a zseniális Nick Oliveri basszusgitáros és Brant Björk dobos részvételével, akik már a kezdeteknél is jelen voltak. A hiányzó Josh Homme-ot egyébként a sors furcsa egybeesése folytán ugyanitt láthatjuk majd fellépni egy hónap múlva, ráadásul pont egy kilencvenes éveket megidéző programmal.  

A német Burden egy jóval metalosabb irányvonalat képviselt karakteres, erős énekkel, két gitárral megerősített fémes hangzással, de azért hasonló rockos, stoneres hozzáállással. Számomra kissé szürke volt ez a produkció, de a zenekar bizonyára nagyon élvezte, hogy már ekkor jókora tömeg előtt játszhattak, akik azért jól ráhangolódtak a zenéjükre. Az óriási érdeklődés teljesen érthető volt, mivel a kontinens ezen részén hazánkban adta az egyetlen koncertet ez a formáció, valószínűleg a környező régiókból is bőven jöttek rajongók.
 
A szintén amerikai sivatagból elhozott Waxy már jóval közelebb állt a Kyuss világához, pszichedelikus, retrós rockzenéjüket egy billentyűs is erősítette és a banda már megjelenésében is komolyabbnak tűnt az előző társaságnál, emellett pedig a zenéjük is jóval finomabb volt, de ekkor már inkább csak azt vártam, hogy fejezzék már be, akármennyire is jól tették a dolgukat. Valószínűleg mindenki más is a fő attrakciót, a legendás zenekar visszatérését, akik egyedi hangzásukkal forradalmat indítottak el annak idején, lefektetve a stoner rock alapjait, majd karrierjük csúcsán befejezték a zenélést.

21:45-kor aztán felcsendült a „Gardenia” és kezdetét vette a múltidézés olyan óriási klasszikusokkal, mint a „Hurricane”, a „Thumb”, a „One Inch Man”, az „Odyssey”, a „Freedom Run”, az „Allen’s Wrench”, az „Asteroid”, az „El Rodeo”, s mindezek a lemezen hallhatóhoz abszolút hűen, csak persze az élő varázzsal és még súlyosabban, vagyis lehengerlő módon.
Ami engem illet, a végtelen várakozás miatt nagy elvárásaim voltak a bandával szemben, ugyanakkor pont az eltelt időnek köszönhetően már csak egy félórás szettnek is örültem volna. Ehhez képest olyan sok kedvenc elhangzott, hogy egyszerűen nem lehetett okom panaszra. A mocskos mély búgó hangzás és az az észvesztő csörömpölés élőben még sokkal erősebben megszorítja az embert, ezek a dalok pedig egyszerűen pont egy élő fellépés alkalmával ütnek a legjobban, ahogy ennek a laza rock n roll érzésnek is jobban átadja magát az ember élőben, mint otthon ülve.
 
A kissé meghízott John Garcia egyébként jó esélyekkel indulhatna a legkevésbé szimpatikus frontemberek versenyén, de azt leszámítva, hogy egyáltalán nem is próbálja megkedveltetni magát a közönséggel, mégis nélkülözhetetlen eleme egy Kyuss koncertnek, hiszen a régi kedvencek mind az ő sajátos hangján szólalnak meg, ami szerencsére semmit sem változott a hosszú évek során. Tény, hogy jobb lett volna kicsivel több lelkesedést látni rajta, de alapvetően a Kyuss sosem a felesleges flancolásról szólt, csak az egyszerűségről és a zenénél többre nincs is szükség, szóval ezt el lehet nézni neki, főleg, hogy a hangja most is a régi és hogy lemezminőségben elénekelt mindent.
A többiek is rendesen kitettek magukért, Nick Oliveri mosolyogva és nagy átéléssel hozta az alapokat, emellett a háttérvokál is neki volt köszönhető. Brant Björk dobost ugyan nem láttam - mivel kissé a perifériára szorultam -, de ő is rendesen odatette magát, Bruno Fevery gitáros pedig olyan tisztességgel és nagy pontossággal tolta Homme ravasz témáit, hogy nem is érezhettük az előd hiányát.
 
A ráadásban a „Molten Universe” és a „Tangy Zizzle” mellett legnagyobb örömömre még a legsúlyosabb opusuk, a „Spaceship Landing” kissé tempósabb verzióját is meghallgathattuk, majd a döbbenetes ráadás után még visszatértek egyetlen utolsó sújtással, ami a valaha megírt legjobb Kyuss-dal, az elmaradhatatlan „Green Machine” igen korrekt prezentálása volt, amivel igazán nem maradhatott hiányérzet senkiben sem. 
Nagyon nagy szerencsének érzem, hogy ez a már elérhetetlennek látszó álom megvalósult. Ennyi év után az ember egy kissé megfakult produkcióra számítana, de a jelenlegi Kyuss ereje teljében van és ma is képesek teljes hitelességgel megidézni a múltat. A hírek szerint akár még új lemezt is készíthetnek, ami bizakodásra ad okot és ha minden jól megy, talán lesz még alkalma annak is látni őket, aki most lemaradt.