Főkép

Szerencsére már többször is volt alkalmam látni élőben az Anathemát és remélhetőleg még fogom is, hiszen a britek a színpadon még sokkal meggyőzőbbek, mint stúdiólemezeiken, ami azért nem semmi, tekintve, hogy azok mekkora mesterművek egytől egyig.
A Cavanagh fivérek ezúttal is nagyon kitettek magukért és egy igazán tartalmas, rekord hosszúságú koncertet adtak a magyar rajongóknak, ami eddigi munkásságuknak így is csak töredékét fedte le.

A színpadot először a német nemzetiségű The Ocean foglalta el egy, a főzenekarhoz képest kissé eltérő zenei világot megidézve: a srácok úgy keverik az atmoszférikus hangulatot keltő elszállást a keményebb hardcore-metallal, ahogyan azt nagyon kevesen teszik.
Bevallom, eredetiség ide vagy oda, nekem kicsit sok, amit ők művelnek és valahol ugyanazt éreztem a fellépésük alatt, mint a lemezeiket hallgatva, mégpedig hogy nekem túl tömény ez így.

Azt nem mondhatom, hogy rossz, mert valóban vannak a zenében olyan elemek, amelyekért járhat az elismerés. Ezt nagy örömömre élőben is sikerült bebizonyítaniuk és bár még mindig nem győztek meg teljesen, de a megítélésemen mégiscsak javult valamit.
 
A németek nem éppen ide illő műsorát követően a norvég Petter Carlssen következett, aki egy szál gitárral kísérve magát énekelt szomorkás dalokat. Ez a produkció már jobban passzolt a britekéhez, akik csaknem teljes létszámban fel is sorakoztak kísérni őt az utolsó dal alatt. 
 
A két rövidre vágott produkció után pedig kezdetét vette az Anathema hosszúra nyújtott programja. Mivel semmilyen előzetes információm nem volt arról, hogy mit terveznek erre az estére, és bár sejteni lehetett, hogy az este folyamán nagy hangsúlyt kap az új korong, mégis meglepett, hogy kezdésképpen eljátszották az egész albumot.
Számomra ez nagyon kellemes meglepetés volt, mert nálam totálisan betalált az új lemez, ami  sokkal pozitívabb hangvételű, mint amit korábban hallhattunk tőlük.

A Thin Air tökéletes kezdőnótának bizonyult, óriási lendületet képes adni és felerősíti azt az örömöt, hogy az ember itt lehet, láthatja, hallhatja ezt a csodát, ami épp kezdetét veszi.
Ez az öröm egyedül a megszokottnál is elegánsabb Dannyn nem látszott az elején, de a zenekar többi tagja teljes átéléssel játszott, Vincent és Lee pedig gyönyörűen, hibátlanul énekelt el mindent, teljesen hűen a lemezen hallható előadáshoz.

Az Everything képében jött a következő energiafeltöltés, majd a fájdalmas-szomorkás Angels Walk Among Us/„Presence kettőse alatt az első hidegrázás, majd a két utolsó dallal (Universal” és Hindsight”) egészen messzire repítettek.
Egyértelműen hatásvadász dalok ezek, de ha az ember átadja magát az érzésnek, akkor csodálatos élményben lehet része, és ez pont így, koncerten jön át igazán.
 
Az új lemez promótálása után következhetett a korábbi dalokból álló műsor, s ahogy a zenekar belekezdett a Deep”-be, a közönség egyhangú lelkesedéséből ítélve ez volt az a pont, amire mindenki várt.

Tulajdonképpen láthatólag maga a zenekar is, ugyanis innentől ők is közvetlenebbek és lazábbak lettek.
Sorra vették elő legerősebb dalaikat az Alternative 4 lemeztől kezdődően, és gyakorlatilag mindent eljátszottak, ami nélkül nem létezhet Anathema koncert, és amelyeknek köszönhetően az összes dal alatt úgy érezte az ember, hogy ez most az este csúcspontja, amit aztán mindig képesek voltak még tovább fokozni.

A koncert ezen részéből rám talán a metalossá vadított Closer”, a Judgement”, a Lost Control”, a Temporary Piece” és az Empty” volt a legerősebb hatással, s mindössze csak az Electricity”-t hiányoltam az összeállításból.
Külön meglepetés volt, mikor a vége felé belekezdtek a The End”-be a The Doors-tól, de végül mégis szokás szerint a búskomor Flying”-gal zárták le a szettet, ami egy tökéletes befejezése lehetne egy ilyen estének a végtelenített levezetésével, de természetesen még tartogattak további meglepetéseket a ráadásra is.

Először Danny jött vissza, hogy saját felfogásában játssza el az Are You There?”-t, ahogy szólóestjein is szokta, ezután következett a Parisienne Moonlight” duettben Lee Douglas-szel és ezt tovább fokozták a fájdalmas One Last Goodbye”-jal, majd újra magasabbra vittek az érzelmi hullámvasúton a Fragile Dreams”-zel.
Az utolsó dal a Pink Floyd Comfortably Numb”-ja volt, ami így élőben hallgatva véleményem szerint még az eredetit is túlszárnyalja. 

Fantasztikus élménnyel ajándékozott meg az Anathema újra mindenkit, aki jelen volt a Dieselben.
Van bőven varázslat abban, amit ezek a művészek csinálnak és jóval több ez egy szimpla koncertnél: dalok helyett az ember érzelmein játszanak - magasba repítenek, majd a következő pillanatban a legmélyebb bánatba taszítanak. Őszintén remélem, hogy lesz még alkalmam sokszor átélni ezt a csodát.

Setlist:
Thin Air 
Summernight Horizon 
Dreaming Light 
Everything 
Angels Walk Among Us 
Presence 
A Simple Mistake 
Get Off, Get Out 
Universal 
Hindsight 
Deep 
Pitiless 
Forgotten Hopes 
Destiny Is Dead 
Balance 
Closer 
A Natural Disaster 
Empty 
Lost Control 
Judgement 
Temporary Peace 
Flying 
 
Are You There? 
Parisienne Moonlight 
One Last Goodbye 
Fragile Dreams 
 
Comfortably Numb