FőképTegnap valahol ott hagytam abba, hogy leszakadt az ég. Ennek eredményeként elég jelentős területek mocsarasodtak el és adtak vízmentesítési munkát a szervezőknek. Ezt úgy-ahogy sikerült is nekik elvégezni, bár a Nagyszínpad előtt is maradtak tócsák és sárfoltos részek, pár helyen pedig semmilyen víztelenítési tevékenység nem folyt, igaz erre se idő, se kapacitás nem állt rendelkezésre.

Az esőnek megvolt még az az áldásos hatása, hogy dunsztosüveggé változtatta a Szigetet, így - bár nem volt annyitra meleg - szakadt a víz mindenkiről. A reggeli zuhany után nagyjából öt perccel zuhanyoztunk ismét, ekkor már a saját izzadtságunkban. Szóval nem volt valami kellemes a helyzet.

A döglesztő időjárási viszonyok ellenére délután négykor már az MR2 Színpadnál voltunk, ahol a Hollywoodoo koncertjét néztük meg Z barátommal. Ez lassan már-már kötelező programunkká válik, évek óta játszuk ezt.
A banda a tavalyi csendes-ülős átiratokkal, illetve egy vadiúj nótával lepte meg a közönséget. Azért ugrándozni így is lehetett, igaz a "Karmolok, harapok" nekem volt inkább vicces, semmint zúzos, merthogy kellemes, lágy, langyos előadásmódot kapott. De számos egyéb nóta járt hasonló módon, illetve előfordult igazi, hamisítatlan rock `n` roll is. Így örömzenévé avanzsált a koncert - mindenki lagnagyobb örömére.

A következő "áldozatunk" a Világzenei Nagyszínpadon fellépő belga Jaune Toujours volt. Őket a "nagy belga bumm" zászlóshajójának tiltulálták a felkonfban. Nos, az elő három-négy daluk után csak arra tudtunk gondolni, hogy ha ez a bumm a belgáknál, akkor igencsak fogalomzavaros egy népség lehetnek.
Aztán fordult a kocka. A cigány, klezmer, ska elemekkel és igen erős klarinétjátékkal operáló zenekar olyan fergeteges bulit rittyantett egy csapásra, hogy csak na. Az első sorok szinte felrobbantak, mindenki ugrált és táncolt.

A belgák után a Nagyszínpad felé vettük az irányt, ahol a Tankcsapda várt ránk. A zenekar tök jól szólt. De, hogy hová tették a hangerőt a keverőtoronyban, az rejtély számomra. Olyan botrányosan halkan szóltak, hogy az valami katasztrófa.
Persze a műsoruk az elmúlt huszonegy év minden jelentősebb nótáját tartalmazta, de még így is voltak hiányosságok. A társaságom egyes tagjainak legalábbis. Illetve egyes, rossz májjal megáldott barátom felvetette, hogy ideje lenne csendes-ülős koncerteket adniuk, mondjuk a Müpában.

És jött az Iron Maiden. És én meg mentem a harmadik szám után. És ez valami hihetetlen. Olyan borzalmasan rosszult szóltak, hogy az valami leírhatatlan. Egyszerűen fizikai fájdalmat éreztem, illetve azt, hogy menekülnöm kell. És sajnos ezen az estén ez még csak a kezdet volt.
Eldöcögtem az A38-wan2 Színpadhoz, hogy majd Nina Hagennel kárpótolom magam. Rossz választás volt. A sátorban volt körülbelül negyven fok, háromnegyed házzal és hallgathatatlan hangminőséggel. Remek kis folytatás, mondhatom. 

Egyetlen mentsváram a Kamelot maradt az MTV Headbanger Színpadom. Itt egy kicsit megnyugodhattam, az amerikaiak jól szóltak. Az már más kérdés, hogy ha a Kamelot válasza amerikának a skandináv - mi általunk, csak "hősősnek" titulált - metalra, akkor az gáz.
Heroikusnak ugyan heroikus volt a produkció, de nagyon hiányoltam belőle azt a plusz, ami az északiak zenéjében benne van. Ráadásul viszonylag sokat sztároltatta magát a zenekar, ami határozottan bosszantott. Minden esetre legalább valami pozitívummal zártam az estét és fenhettem a képzeletbeli pengéimet a Fear Factory-ra.