Főkép

Amióta Zakk Wylde az Alcohol Fueled Brewtality című koncertlemezen nemes egyszerűséggel közölte, hogy „Limp Bizkit sucks dick”, meg amióta a tetoválóművészből frontemberré, majd menedzserré, sőt koncertszervezővé előlépett Fred Durst egy nu-metalos, rap-rockos turnéból anyagi nézeteltérések miatt kivágta a System of a Downt (erről a hamarosan megjelenő System of a Down című könyvben olvashattok részleteket), meg amióta Fredről elterjedt, hogy „…ez is csak a lóvéra hajt”, a Limp Bizkit olyan helyzetbe került, amit egyetlen zenekar sem kíván magának.
 
„Mainstream lettél, haver” – közölték többen Freddel, miután elénekelte a Who Behind Blue Eyes című dalát egy bizonyos filmhez. „Bohóc” – állapították meg róla mások, miután a Lélekszám: 456 című, horrornak szánt filmben eljátszotta az idegbeteg zsaru szerepét.
 
Tény, hogy Fredet egész eddig pályafutása során a „leszegem a fejem, és nyomulok előre, mint a kerge birka” hozzáállás jellemezte.
Erre időnként szükség is volt (például akkor, amikor még köze nem volt a színpadhoz, de már zenélt, és közben tetoválóként dolgozott, és munka közben az egyik kuncsaftja kezébe nyomott egy demokazettát – a kuncsaftot Fieldynek hívták, és történetesen a Kornban basszusgitározott), időnként azonban a kollégákban és a rajongókban is visszatetszést keltett azzal, ahogy gátlástalanul ki- és felhasználja a különböző médiákat.
 
Az „őszinte, kőkemény” rap-rock és nu metal rajongói már régóta abba a kategóriába sorolták a Limp Bizkitet, amibe a normális, root-rock kedvelői a ’90-es évek elején például a Guns N’ Rosest („Ez is van, de minek?”), sőt, az is előfordult, hogy a Limp Bizkitet a Linkin Park szintjére osztották be.
Ami mondjuk nem túl alacsony, de nem is túl magas, ám amíg a Linkin Park máig szerethető maradt, addig a Limp Bizkit nem mindig volt jó, és nem is mindig volt jó fej.
 
Talán ez volt az oka annak, hogy a mainstreames, popos, rap-metalnak nevezett zenét játszó Limp Bizkit koncertjére az előzetes felmérések szerint jobbára megszállott rajongók és  különlegességekre vadászó újságírók készültek – annyian semmiképpen sem akartak kimenni rá, mint mondjuk Marilyn Mansonéra.
Voltak olyanok is, akik olyan „jobb híján…” alapon néztek el a LB-hez is, tulajdonképpen csak azért, hogy legyen min röhögniük utólag, meg felemlegetni: „Hogy az milyen sz* volt, mi?”
 
Nos, beigazolódott, hogy a Volt fesztivál szervezői ezúttal sem tévedtek. Azzal, hogy meghívták a Limp Bizkitet, egy valódi, ereje teljében lévő világsztárt hoztak el hozzánk. A bandában pedig még azok is csalódtak, akik kissé fanyalogva vonultak a színpad elé. Csalódtak, méghozzá kellemesen! (Marilyn Mansonban is sokan csalódtak, de az a csalódás korántsem volt kellemes…)
 
Fred Dursték kijöttek a színpadra, és beindult valami olyasmi, ami miatt ezt a lendületes, húzós-zúzós műfajt kitalálták. A hangzás (a koncert közepén jelentkező technikai problémától eltekintve) jó volt. A hangulat? Tökéletes.
Fred Durst és csapata a koncert 90%-ában a régi dalokat adta elő, azokat, amelyek miatt annak idején az emberek megkedvelték a Limp Bizkitet; a színpad előtt összegyűltek szétugrálták magukat és egymást, pillanatok alatt beindult a tombolda – egyetlen lendületes „hú, milyen jó, meg ez is, meg ez is, meg ez is” volt az egész.
 
Úgy tűnik, ha Fred Durst nem akar mindenáron művészúrnak, színészúrnak, világot (a zenei világot) megváltó hiper-szuper-megasztárnak tűnni, hanem csak lazán lenyom egy koncertet, ha csak azt nyújtja, amit várnak tőle, és nem akarja túlcicomázni, újítónak szánt, de a produktumot nevetségessé változtató ötletekkel bombázni a közönséget, akkor még mindig jó, sőt: nagyon jó!
 
Remélhetőleg ezen az úton halad tovább, és nem azon, amin az utóbbi két-három évben járt. Ha ilyen marad, amilyennek most, a Volton láttuk, hallottuk, nem sokan osztják majd Zakk Wylde véleményét.