Főkép

Pontban a Cynic kezdésére sikerült beérnem: már valami indiai zene szólt introként, amire élmény volt keresztülmasírozni az Aréna küzdőterén, közel vaksötétben.
 
A floridai zenekar a többség számára ismeretlen volt, ami nem is csoda, hiszen 1993-ban kiadott, kultikussá vált, Focus című albumuk óta egész múlt évig kellett várni a folytatásra, és bár a Traced in Air lemezre csaknem teljesen maguk mögött hagyták a death metal elemeket, zenéjük szemernyit sem lett könnyebben befogadható.
 
A Cynic jazz, metal, ambient zene és keleti filozófiák egészen sajátos elegyét játssza, ami bizonyára érthetetlen volt a legtöbb, őket most először halló ember számára, de amúgy sem kimondottan koncertre való muzsika. Pláne, hogy a Focus instrumentális tételét (Textures) kivéve csak az új anyagról zenéltek, ami sokkal jobban vette volna ki magát kisebb helyen, ámde ülve.
 
Így sem szóltak rosszul, így is színtiszta művészet volt, amit elővezettek, de számomra sem volt 100%-os az élmény, még akkor sem, ha félreteszem a Focus mellőzése miatti csalódásomat. De én legalább ott voltam a két évvel ezelőtti újjáalakulás pesti koncertjén a Kultiplexben, ahol végigzúzták a Focus-t!
 
Egyébként a közönség udvariasan megtapsolta Cynic-éket, és nyilván sokaknak leesett, hogy Paul Masvidal énekes-gitáros, Sean Reinert dobos, és két kisegítőjük, a bund nélküli basszusgitárt bűvölő Robin Zielhorst, és az elvétve előforduló hörgéseket is hozó Tymon Kruidenier gitáros (mindketten az Exivious tagjai is) milyen kiváló zenészek.
 
Paul effektelt, elszállt énektémái mellett talán ha kétszer ragadtatta magát szólásra, dicsérve a figyelmes közönséget, illetve kifejtve, hogy az egyik dal arról szól, hogy meg kellene látni a valóságot, az igazat a felszín mögött. Ezt akár néhány olyan arcnak is mondhatta volna, akik aztán bőszen fikázták a Cynic produkcióját, illetve végigpofázták a koncertjüket… Ennyit arról, hogy a Dream-et csupa intelligens ember hallgatja…


A műsor legjobb részét számomra a második felében elhangzó „The Unknown Guest”, „Adam`s Murmur”, „King of Those Who Know” hármas jelentette, amikben Paulék is bemozdultak végre, jelezve, hogy azért még bennük van a metal. Akárhogy is, gyönyörű és egyéni zenéjük nagy élményt jelentett. Az egyik haverom, aki most látta őket először, azt mondta a koncert után, hogy ennyi alapján is biztos benne, hogy bármikor-bárhol felismerné a Cynic zenéjét, ami a mai brutális zenedömpingben bizony óriási dolog.
 
A Dream Theater nagyjából Kevin Moore billentyűs kiválásáig, azaz a ’94-es Awake lemezig volt a legnagyobb kedvenceim egyike. Azóta is írtak számos fantasztikus dalt, ám jelentőségük össze sem hasonlítható az első három albuméval.
 
Hiába tartoznak a metal színtér legképzettebb zenészei közé, úgy fest, Kevinnel valami olyan elem veszett ki zenéjükből, amit nagyon nehéz körülírni, de ami egyértelműen nem tanulható a Berklee zenészegyetemen: érzés, hangulat, spontaneitás, művésziség, elvontság, ezek mindegyike, meg tudom is én, mi még.
 
Nyilván, aki később szerette meg őket, nem érti ezt, és hát persze, vén vagyok és elitista, felőlem… de így érzem, és tudom, hogy nagyon sokan mások is így vannak ezzel.
 
Mindazonáltal az új lemez (Black Clouds & Silver Linings) egész jó lett, meg rég láttam őket, szóval kíváncsian vártam, mit kapunk tőlük. Egy hatásos introt követően az előző lemezről (Systematic Chaos) származó „In the Presence of Enemies Pt.1.” volt a nyitódal, majd az épp tíz éves Metropolis Pt. 2: Scenes from a Memory-ról jött a „Beyond This Life”, amit aztán a „Misunderstood” követett a merészen kísérletező Six Degrees of Inner Turbulence-ről.
 
Csak ezután álltak meg, hogy köszöntsék az addigra már extázisban fürdő közönséget. Ami engem illet, a koncert elején nekem is leszakadt az álkapcsom, hogy miket zenéltek össze, de a sok tekerésből eddigre már kissé elegem is lett. Ahogy egy másik barátom rávilágított: Moore távoztával a Dream zenéjében meglévő játékosság is eltűnt. Mintha mindenki folyamatosan szólózna, miközben az igazán erőteljes, emlékezetes témáknak csak kevés hely jut.
 
Aztán jött az új lemezről az „A Nightmare to Remember”, ami kiválóan megállta a helyét élőben. Az Arénában gyönyörűen érvényesült a Dimmu Borgir monumentális szimfo-black témáit idéző részlet, bár Portnoy brutálkodós énekrésze a végére inkább kissé nevetségessé lett…
 
Amúgy a lila szakállú dobprofesszor hozta a szokásos formáját, rengeteget poénkodott, figurázott, dal közben hajigálta a dobverőit a technikusnak, az meg vissza, és többnyire el is kapta, meg ilyenek…
Sokszor inkább tűnt ő a frontembernek, mint James LaBrie, akinek a hangja eléggé rendben volt (talán a hosszú instru részek alatt is ápolgatta a torkát – egy betegség miatt bizony már sosem lesz a régi…).
Mondjuk az ő hangszínével, stílusával sosem voltam teljes mértékben kibékülve, de nem igazán érhette kritika, mindent megtett.
 
John Petrucci a szokott visszafogottságával és ügyességével játszott, néha azért meglobogtatva a loboncot, ami pl. Jordan Rudess-nek már sosem fog sikerülni, tekintve, hogy tarkopasz. A billentyűsök mágusa szintén OK formát mutatott, még a ráadás alatti, gitármódra használható szintivel leadott párbajozása is rendben volt. John Myung-ot meg alig lehetett észrevenni, de úgy basszusgitározott, hogy még!
 
A színpadkép pedig visszafogott volt: többnyire jól megkomponált fények, a lemezborítóhoz illő felhők a Mesa erősítőkre festve, plusz két kivetítő, egy tehetségtelen rendezővel és/vagy vágóval, aki elképesztően ritkán volt képes eltalálni, hogy mit is volna épp érdemes mutatni…
 
A Nightmare zúzdáját az erősen Sting-es „Hollow Years” követte a sokat szidott, kommerciálisra sikeredett Falling Into Infinity-ről, és a koncert egyik fénypontját jelentette. Hát még a „Caught in a Web”, „Erotomania”, „Voices” hármas az Awake-ről!
 
Aztán még egy Six Degrees-es nótát elővettek a „Solitary Shell” képében, majd újabb friss tétel, a klipes „Rite of Passage”, ami szintén remekül működött. Megvolt a kellő súlya-sötétsége, a himnikus refrént meg az egész csarnok (ha nem is teltház, de nagyon-nagyon sok ember) együtt énekelte James-szel.
Aztán pedig az örök favorit „Pull Me Under” a ’92-es, legendás Images and Words-ről, amire végképp mindenki megőrült.
 
A ráadás pedig két további Images-es nóta (Metropolis Pt. 1., Learning to Live) és az A Change of Seasons EP zárótételének (The Crimson Sunset) káprázatos egyvelege volt. Különösen a Learning-nek örültem nagyon – azokat a sorokat aranyba kellene vésni! Ennél felemelőbb, szebb befejezést nem is lehetne elképzelni, szóval elégedetten, de azért alaposan le is fáradva távozhattunk az Arénának becézett ufóból.