Főkép

„Sz” szerint farkasordító hidegben érkeztünk az Alcatraz elé, hogy egyik legkedvesebb zenekarunk énekesének akusztikus koncertjén vegyünk részt. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy volt szerencsém a The Mission minden magyarországi koncertjén ott lenni, és úgy gondoltam szinte szentségtörés lenne kihagynom Wayne Hussey előadását. (Pedig egyszer már volt itt 2007-ben, de arról a koncertjéről sajnos lemaradtam.)

Szánom-bánom de Wayne úr Bare című lemezét még nem volt szerencsém hallani. Úgy gondoltam, most itt remek alkalom, hogy élőben hallhassam ezeket a számokat és lopva valahol azt reméltem egy-két klasszikus azért fel fog csendülni a The Mission repertoárjából. Mekkorát tévedtem…

Gondolom mindenki látott már olyan filmet, amelyben egy kellemes környezetű italmérésben lépe fel az előadó; meghitt, családias hangulatban. Nos, az Alcatraz valami hasonló miliő megteremtésére alkalmas hely. Adott egy kis színpad, előtte egy kisebb térség. Ezt három felől van körbe véve asztalokkal. A berendezés persze utal a névre, így még hangulatosabbá téve a helyet.

A koncert ugyan nyolcra volt meghirdetve, de egy alapos csúzsás azért közbejött. Ez persze nem okozott gondot, így legalább mindenki ideért, aki úgy gondolta, hogy kíváncsi Wayne Hussey előadására. Nagyjából hetven-száz ember jött össze és azon nem is nagyon lehetett csodálkozni, hogy az átlagéletkor erősen harminc felé közelített. Így legalább elmaradt a túlfűtött ifjúság - némely esetben igencsak röhejesnek tűnő - rajongása.

Szóval Wayne úr egyszer csak megjelent a színpadon, fogta a gitárját és lecsüccsent a székére. Ekkor ért az első meglepetés, megkérdezte tőlünk, hogy mit játszon. És ezt majdnem minden nóta után elkövette, mindössze pár alkalommal döntött úgy, hogy most „ő jön a kívánságműsorban”.
Nos, innentől kezdve ugye nem nehéz azt elképzelni, hogy szinte csak és kizárólag The Mission nóták kerültek terítékre, a megjelentek legnagyobb örömére. Az egész rendezvény átlényegült egy egyszemélyes, akusztikus The Mission-é. Bánja kutya!

Pár további meglepetés akkor ért bennünket, amikor előadásra került egy-két klasszikusnak számító darab más előadóktól is, mint például Johnny Cash, The Cure, U2. Ezek a nóták jó alkalmat adtak arra, hogy bepillantást engedjenek Wayne Hussey belsőbb világába. Egy zenekar esetében sokkalta nehezebb egy-egy tagról ilyesmiket megtudni - igaz, a médiába lehet nyilatkozni, stb. -, de az ilyesmi sokkal meghittebb, sokkal bensőségesebb ilyetén formában. Azt pedig, hogy a közönség és az előadó mennyire érezte jól magát az este során, mi sem bizonyítja jobban, minthogy kétszer is visszatapsoltuk, visszafütyültük Wayne Hussey-t a színpadra ráadásért.

Aztán valamikor tizenegy magasságában véget ért a varázs, mehettünk a ruhatárba a téli öltözetért, de valami miatt aznap éjszaka már nem fáztam...