Főkép

A mínusz egyedik és nulladik nap után végre ténylegesen is elkezdődött az idei Sziget Fesztivál, és ez az atmoszférán is megérződött: teljes kapacitással üzemelt minden kis- és nagyszínpad, a tereket mindenütt betöltötte a zene.

Ami persze az én finnyás ízlésemet nem mindig (többségében nem) elégítette ki. Ahogy egyre több helyszínre ellátogattam, egyre inkább megerősödött bennem a meggyőződés, hogy rengeteg előadónak - de ezzel nem kell egyetérteni - felesleges hangszert fognia, mivel sem szép zenével, sem valós mondanivalóval nem képesek megszólítani az arra érzékenyeket.

És ezzel nem az őszinte, kőkemény rockot sírom vissza, csupán úgy érzem, hogy rengeteg tényezőnek - többek között az internet megtévesztő hatásának - köszönhetően lassan minden műfajban eluralkodik a középszer.

Igaz ugyan, hogy az észak-amerikai nagyszínpados délután második fellépője, az MGMT csodás diszharmóniákból összhangba oldódó muzsikája percekig elandalított, és őket semmiképp nem vádolhatom azzal, hogy ne játszanának gyönyörűen, mégiscsak kivételt jelentettek általános tendencia helyett.

De nem is a korai fellépőkért mentem ki a Szigetre, hanem Alanis Morissette-ért, aki a koncert előtt rövid sajtótájékoztatót adott. Azt eddig is tudtam, hogy Alanis kedves, finom, toleráns és érzékeny lélek, azt azonban legfeljebb sejthettem, hogy ennyire jó humora van.

Ráadásul nem erőlködött, hanem ösztönösen, habitusából fakadóan adott egészen vicces válaszokat, például az olyan kérdésekre, hogy milyen volt Istent játszani a Dogma című filmben. (A frappáns felelet: „Könnyű.”)

Azt szintén jó volt hallani, hogy Alanis maga kérte ügynökségét, hogy amikor lehet, szervezzenek neki magyarországi koncerteket, és kifejezetten ennek köszönhető a mostani szigetes fellépés is.

Az új lemezről ellenben nem hallottunk túlzottan sok érdemi információt, úgy értem olyasmit, amit nem olvashattunk volna már Alanis honlapján vagy interjúiban. Az albumot organikusnak, magától fejlődőnek érezte, a számok „valós időben” készültek, és nem régi élmények feldolgozásai, és alapvetően természetesen és könnyedén dolgozott együtt Guy Sigsworthtel - valószínűleg ez lehet az oka (ezt már én gondolom így), hogy az új anyag ennyire letisztultnak hat.

Aztán következett a koncert. Annyit rögtön meg tudtam állapítani, hogy az elektronikus zene, az elektronikus effektusok felé való elmozdulás cseppet sem lágyított Alanis élőbeni megszólalásán. A színpadon egy igazi rockzenekar játszott, legfeljebb az elszálltság mértéke különbözött a, mondjuk úgy, hagyományos punkrockerekétől és alternatív csapatokétól.

Ebbe a zenébe könnyű belefeledkezni. Magába szippantja az embert, Alanisszel együtt élhetjük át a fájdalmakat és néha az örömöket, olyan, mint valami bódító szer - ám a káros mellékhatások nélkül. A nagy slágerek alatt, melyeket az ismét szép számú közönség többnyire együtt énekelt vele, teljessé vált az eggyé olvadás.

És igencsak jó volt hallani a „Citizen Of The Planet” csodálatos sorát, ahol a magyar gyökerekről esik szó.

De túl szép is lett volna a nap, ha nem vegyül némi üröm az élvezetbe. Az új album, a Flavors Of Entanglemnet szintetizátorhangjai némelykor elviselhetetlenül torzan szóltak, a ritmusszekció dübörgésétől pedig rázkódott a kivetítő. Márpedig úgy érzem, hogy ha a zene hallgatása időnként a fizikai fájdalomhoz hasonló érzéseket kelt bennem, nem lehet teljes az elragadtatás, amit ez a zene lényegéből fakadóan kivált.

Ennek ellenére nem bánom, hogy itt és most, ilyen körülmények között láthattam ezt a nagyszerű énekesnőt, aki zenéje mellett társadalmi tudatosságával is rég a szívembe lopta magát.

Levezetésként még belepillantottam az Avantasia műsorába, ahol egy fokkal jobbnak tűnt a hangosítás, és hosszú idő óta először nem keltett rossz érzéseket bennem, amikor egy színpadon meglobogtatták a magyar zászlót. Ha nem érezném túl soknak, hogy hat-nyolc órán belül két nagyszerű, de jellegében teljesen eltérő koncertet is megnézzek, valószínűleg végig maradtam volna.

Így inkább megpróbálom Alanis napjaként megőrizni ezt a napot.