Főkép

Az már eleve gyanús, ha egy koncerten a közönség legfiatalabb tagjai közé tartozom. Márpedig ezzel a furcsa helyzettel kellett szembenéznem az újraegyesült Asia - az eredeti felállás - európai koncertkörútjának budapesti állomásán, a Petőfi Csarnokban.

„Kapcsolatom” az Asia-val jó negyedszázados. Még épp gimnazistaként - zeneileg valószínűleg a legfogékonyabb korban - ismerkedtem meg zenéjükkel, s mivel a progresszív rock leghatározottabban a klasszikusokkal kokettáló csapata, az Emerson, Lake & Palmer és a felülmúlhatatlan UK is legnagyobb kedvenceim közé tartozott, nem kellett sok hozzá, hogy a nem sokkal azelőtt feloszlott Yes két tagjával kiegészült utódcsapatot gyorsan megszeressem.

A progresszív rock-gyökerektől sok tekintetben elszakadt, helyette inkább AOR-ral próbálkozó csapat, úgy is mondhatnánk, elsőre kiadta a „Best Of” albumát, hiszen a lemezről sorra másolták ki a kislemezeket, és a kilenc szerzeményből hat a slágerlistákra került.

Ezek után nem csoda, hogy még ma, huszonhat év elteltével is ezek a dalok adták az Asia koncertjének gerincét.
És mintha semmi sem változott volna (legfeljebb a pocakok és az arcok kerekedtek jócskán ki), a „Wildest Dreams”, a „Sole Survivor” és az „Only Time Will Tell” ugyanúgy szól, mint régen.

És pontosan ettől volt olyannyira különleges ez az este, pontosan ezért nem érthetik meg a mai ifjabb generációk ennek a zenének a lényegét.
Carl Palmer ugyanis elektromos ritmusjel nélkül dobolt, játéka így rögtönzöttebbnek, játékosabbnak, elevenebbnek hatott, mint a mindent előre kiszámító (ettől persze a bőröket teljesen hibátlanul püfölő) mai rock és metál dobosoké.
Steve Howe gitározása pedig leutánozhatatlanul régies: dzsesszes, elvont, alig túlvezérelt, és néha kifundáltan disszonáns.

És mindennek pontosan így kell megszólalnia.

Ahogy számítani lehetett rá, az Asia-dalokon kívül előkerültek még a neves előzenekarok ismert számai.
Az ELP „Fanfare For The Common Man”-je örök klasszikus, s nem csak a ténylegesen klasszikus örökség, hanem a párjukat ritkítóan izgalmas improvizációk miatt is.

A King Crimson „In The Court Of The Crimson King”-je alatt karmazsinvörös fényben úszott a színpad, hogy növeljék a szám eleve fantasztikus álomszerű jellegét.
Az eredetileg a Yestől ismert „Roundabout” a gitárjait váltogató Steve Howe jutalomjátéka volt, míg az egykori Buggles slágert (melyhez Geoff Downes felöltötte a videóból ismerős ezüst zakóját is, és igen, Wetton megafonon keresztül énekelt) ismét Howe gitárjátéka tette egészen különlegessé.

Azért többet kaptunk, mint amit az újraegyesülés után nem sokkal kiadott dupla élő albumon, a Fantasia-n hallhatunk, mert a kétórás műsorban, igaz nem sokat, de az új, Phoenix címmel kiadott stúdióalbumból is szemezgettek a tagok.

Furcsának tűnhet, hogy az új lemezt idehaza nem fogadták különösebb lelkesedéssel, hiszen az már pár számból is kitűnt, hogy a Wetton-Downes páros mostanra teljesen összeszokott, és a kisujjukból rázzák ki az elsőre befogadható, mégsem igénytelen, együtt énekelhető dalokat.

Ám a legnagyobb meglepetést, és nem kizárólag nekem, az okozta, hogy minden idők legfontosabb Asia-slágerét, a „Heat Of The Moment”-et nem a ráadásban, hanem a fő blokk utolsó számaként játszotta el a zenekar. De ennél nagyobb problémám sose legyen koncerttel.

Attól félek, először és utoljára láthattam Magyarországon így együtt e négy legendás zenészt. Noha nem kongott a nézőtér, a rajongók tábora lehetett volna népesebb, és főképp fiatalabb, és azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy John Wetton és Steve Howe lassan elérik a nyugdíjkorhatárt.
Mindazonáltal reménykedem benne, hogy tévedek, mivel szívesen végigállnék még néhány ehhez hasonló, régimódisága ellenére felemelő, kihagyhatatlan előadást.

Kapcsolódó írás:
Asia: Fantasia – Live In Tokyo (2 CD)