Főkép

Kicsoda Indiana Jones?

A kérdés tulajdonképpen elég egyszerű. Ha csak az első asszociációkat akarnánk felsorolni, a lista körülbelül így nézne ki: ostor, kalap, elnyűtt, koszos szerelés; egzotikus helyszínek a világ különböző pontjain; kaland, izgalom – és persze Harrison Ford.


A kérdést feltehetjük gyakorlatilag bárkinek, függetlenül nemtől, kortól, nációtól, és érdeklődési körtől. Kalandos életű régészprofesszorunk voltaképp az ultimát beszédtéma: nincs olyan társaság, melyben ha felvetjük a címszereplő nevét, ne harapna rá valaki. Őt tényleg mindenki ismeri, tényleg mindenkinek vannak vele kapcsolatos élményei, tényleg egy olyan téma, mely megfelelő emberek társaságában, nem fullad látványos unatkozásba 2 perc után.


Az emberek többsége, úgy gondolom, kedveli a kalandfilmeket: talán az alapvető emberi természet miatt van így; ösztönösen élvezzük az izgalmas, adrenalindús, de humoros, és grammnyi romantikával társuló történeteket. Ha van egy szimpatikus főhős, a filmnek már félig nyert ügye van – és ez az Indiana Jones-trilógiára kiváltképp igaz, hiszen a név hamar egybeforrt az utánozhatatlan Harrison Ford-dal. Elég elnyűtt, megfáradt, de tettre kész tekintetét, borostás arcát, a hölgyeket esetenként helyben elolvasztó mosolyát látni, és máris kirajzolódik előttünk Indy alakja.

A trilógia egyik meghatározó nevéről már szó esett, de vétek lenne némán elmenni a másik két húzószemélyiség mellett: az ötlet kiagyalója a Csillagok háborúja-saga atyja, George Lucas, a direktori széket pedig Steven Spielberg foglalja el. A fáma szerint az űreposz nyitó darabjának moziba kerülésekor Lucas úr a siker teljes elmaradásától (más szóval: a maximális bukástól) rettegve a Hawaii-szigetekre menekült, szintén szakállas barátja, Steven Spielberg társaságában. Itt szülték meg az alapötletet, amely a Skywalker-kaland óriási sikere ellenére – szerencsére – nem került a fiók mélyére: hazaérve összedobták, amilyük volt. A társaság munkájában tevékenyen részt vett még Philip Kauffmann, ill. Lawrence Kasdan (utóbbi jegyezte végülis a Frigyláda forgatókönyvét) is.
Dióhéjban, valahogy így kezdődött.

A nézők ebből persze mit sem sejtettek: amikor 1981-ben az Elveszett Frigyláda fosztogatói debütált a mozikban, (az eredeti címben még nem szerepelt az „Indiana Jones és…” előtag, ez csak később került oda, legyen egységes a három rész alapon) nem voltak prekoncepciók, várakozások, semmi. A siker, mely a trilógia nyitódarabját (amely, ha a történetet kronológiailag tekintjük, a második: ugyanis 1936-ban játszódik, míg a Végzet Temploma ’35-ben) követte, elementáris erejű volt, és, bármily közhelyesen is hangozzék, a készítők várakozását hatványozottan felülmúlta.


Bár a történet valószínűleg ismeretes, ismétlés a tudás anyja jelszót lobogtatva fel lehet idézni: ifjabb Henry Jones professzor, a Marshall főiskola – lányoknál különösen – népszerű történelemtanára különös megbízást kap. Az öltönyös urak, akik felkeresik, a következő hírrel szolgálnak neki: a bibliai Frigyláda, amelyről valójában senki sem tud biztosat, csak ködös legendák keringenek róla, felkeltette Adolf Hitler érdeklődését. Mivel a Führer az okkult dolgok megszállottja, mindent elkövet, hogy megszerezhesse. Indy pedig, jó kalandhőshöz illően, pont ennek megakadályozására törekszik: feladata ugyanis, hogy szerezze meg a Frigyládát, mielőtt azok rátennék a mancsukat. S az „egy a mindenki ellen” vonal nem mindennapi kalandot ígér.

Természetesen, hogy hősünk ne legyen egyedül, hozzácsapódik egykori kedvese, a mára kemény nővé érett, nem épp’ elveszett nő benyomását keltő Marion (Karen Allen nagyszerű megformálásában; a hölgy azon kevés színésznő közé tartozik, akinek sikerült egy páratlan karakterrel színesíteni a mozifilmek palettáját); Indy régi cimborája, az életvidám, segítőkész, termetes Sallah (John-Rhys Davies vállalta magára a szerepet, akinek azóta egy másik trilógiában is fontos dolga akadt, termete ellenére egy bizonyos mélynövésű törp figurájával…); és a kalandból nem marad ki iskolai kollegája, barátja, a kissé teszetosza Marcus Brody (a szintén remekelő Denholm Elliott) sem. A kaland pedig igazán a fél világon átível: az Amazonas hovitóktól hemzsegő vidékétől Tibet fagyos világán keresztül eljutunk Egyiptom forró sivatagáig.


Mindezt, amúgy, megállás nélkül.

A Frigyláda egyik fő érdeme, hogy egy pillanatra sem válik unalmassá, legyen szó indiánok elől való menekülésről, nácikkal való dulakodásról, vagy akár a halvány, de azért létező szerelmi szálról. Az izgalmak, a hangulat talán semmit sem érne, ha nem párosulna vele egy karakteres, mindenki által könnyen felismerhető zene: az Indiana Jones-filmek esetében ezt a feladatot szerencsére Lucas másik trilógiájának komponista-zsenije, John Williams vállalta.


Óriási szerencsénkre. Hiszen annak ellenére, hogy ezen munkája nem annyira összetett, nagyívű, mint az űreposz esetében, kétségtelenül ragyogó pont a zeneszerző munkásságában. Eredetileg kétféle dallamot írt az Indy-filmekhez, melyek közül Spielbergnek elvileg választani kellett volna, de nem sikerült neki. Ezután jött a lehető legszerencsésebb megoldás: összerakták őket. Valahogy így kaptuk meg minden idők egyik legzseniálisabb, legkarakteresebb, legkönnyebben beazonosítható főtémáját, melyet egy Indy-kaland megtekintése után a jókedvű néző boldogan fütyörészhet, s a komponista azóta is nagy-nagy sikerrel játssza koncertjein.

Az elveszett Frigyláda fosztogatói teljes joggal érdemli ki a „minden összetevő a helyén van” jellemzést: nincs olyan pontja a filmnek, amiben meg tudnánk fogni. Minden klasszikus egyik fő jellemvonása – nem véletlenül –, hogy tele van emlékezetes jelenetekkel: a tárgyalt mű sem kivétel, elég, ha csak a mindenki által gondolkodás nélkül felidézhető, egyszerűen megfogalmazva „gurul a kő”-ként aposztrofált képsorra gondolunk. Avagy, továbbmenve, találunk ám egy pazar autósüldözést, Lelkek Kútja-vizitet, látványos finálét – a mazsolázgatás ez esetben örömteli nézői feladat. Századszorra látva, képzeletben ostorral, kalappal felszerelkezve is nézhetjük e nagybetűs Kalandot, unatkozni semmiképp nem fogunk.

Konklúzió? Szükségtelen, hacsak nem annyi, hogy 1981-ben moziba került minden idők egyik legnagyszerűbb filmje, a kalandfilmek etalonja, az Indy-sorozat kezdő darabja – hálánk érte változatlan, örökké tartó.

Ha valamivel sikerül nagyot durrantani, ösztönös a késztetés, hogy vigyük tovább: épp ezért egy cseppet sem meglepő, cseppet sem elítélendő, hogy a készítők is ezt a gondolatmenetet követték. Mivel az első filmmel még csak tapogatóztak, a Frigyládát elhanyagolható merchandising követte: egy-két társasjáték, nem túl jól fogyó akciófigura, poszter, filmzene album – vagyis, gyakorlatilag a szokásos körítés. Ellenben a trilógia középső darabját már jóval nagyobb felhajtás lengte körül: még több poszter, figura, játék, uzsonnásdoboz, és egy számítógépes móka is boltba került. Nem lehetett kihagyni továbbá a jellegzetes, Indy-kalapok áruba bocsátását sem (ki ne szeretne olyat?); még a Kereszteslovagnak sem volt ilyen mértékű kampánya.


Ha összehasonlítjuk a három film szlogenjeit, már abból is kiderül, melyik épített leginkább a sikerre. Míg az első rész platkátján még csak a megszokott, nem túl parádés „a Csillagok háborúja és a Cápa készítőitől” („From the creators of Jaws and Star Wars comes the ultimate hero”) felirat díszelgett; s a befejező azt hirdette, hogy „A kalapos férfi visszatért, és hozta az apját is” („The man with the hat is back, and this time he’s bringing his Dad”), vagy „Éld át életed kalandját Jonesékkal” („Have the adventure of your life keeping up with the Joneses”). A középső rész posztere kizárólag magára Indiana Jones-ra koncentrált, s csak annyit súgott a nézőnek: „Bízz benne” („Trust him”); illetve ekkor született meg az Indy-sorozat legtökéletesebb, legismertebb, legeltaláltabb szlogenje: „Ha a kalandnak nevet adnánk, az mindenképpen Indiana Jones lenne” („If adventure has a name, it must be Indiana Jones”).
Az érdeklődés tehát óriási volt, a siker pedig felemás.

Az előző résszel ellentétben hősünk most nem megbízatásra megy, tulajdonképpen véletlenül kerül az események megállíthatatlan sodrába: egy félresikerült sanghaji biznisz után Indy menekülni kénytelen, így jut el földön, vízen, levegőben – haha – egy himalájai kis faluba. Útitársai ezúttal Willie Scott, a finnyás bárénekesnő (Kate Capshaw, Spielberg későbbi nejének alakításában – a direktor szerint már azért megérte leforgatni a filmet, mert így találkozhattak); és Picur, a talpraesett kínai kissrác (azaz Jonathan Ke Quan, aki azóta túl sok mozival nem bővítette filmográfiáját, ellenben volt már alkalmi vágó, producer, operatőr, koreográfus, és ki tudja még mi).


Nincs Indy feladat nélkül, tehát az aktuális probléma: a helyi falu gyermekeit elrabolták, s most rabszolgaként gürcölnek a pankoti palotában, avagy a hangzatos Végzet Templomában. Régészünk tehát, újdonsült barátaival, felkerekedik, hogy szemleveses, majomagyvelős vacsorát átvészelve rendet tegyen az ártatlanok haláláért felelős, ördögi szekta berkeiben.

Talán ebből a pár sorból is érezhető, hogy 90 fokos fordulatváltás történt: teljesen új koncepció lebegett a készítők előtt a forgatókönyv kiötlése közben, egy sokkal sötétebb, durvább, őrültebb humorú történet volt a mozi háttere. (Egyébként ennél a filmnél vezették be a „PG-13” jelölést, azaz, hogy a durva jelenetek miatt a gyerekek csak szülői kísérettel nézhették meg. Érdekes módon a Frigyláda kinyitása utáni nem kifejezetten altatónak való jeleneket senki sem kifogásolta…) Pechünkre.


Az újítás nem aratott osztatlan sikert; míg a nézők egyöntetűen keblükre ölelték a Frigyláda-filmet, a második résznél már nem volt egyértelmű a lelkesedés. A szándékosan sötétebb kalandból hiányoztak az első rész alapvető, nélkülözhetetlen(nek tetsző) kellékei: sok, lehetőleg egzotikus helyszín; minden izgalma, harca ellenére felszabadult hangulat; Marcus, és Sallah.


Gyorsan hozzá kell tenni, hogy kultusz-rombolásról azért szó sincs: Harrison Ford továbbra is az, aki; bár sokan bírálták, legalább annyian szerették Kate Capshaw-t is, noha karaktere homlokegyenest eltért Marion Ravenwood-étól; akadnak poénos helyzetek bőségesen (ezek legfontosabb forrása az Indy-Willie alkotta tűz-és-víz páros); emlékezetesek pedig úgyszintén. A korszakalkotó, lélegzetvételnyi időt nem engedő csillés száguldás, avagy a kötélhidas jelenet – csak két példa (utóbbihoz egyébként Spielbergnek volt egy jópofa anekdotája: a direktor félelmében képtelen volt átmenni a hídon, így, ha a túloldalon volt rá szükség, mindig meg kellett kerülniük a szakadékot).

Szóval, bár félig-meddig besült a Frigyláda folytatása, ez nem szegte kedvét a készítőgárdának, igaz, most 5 évnek kellett eltelnie a következő epizódig: Az utolsó kereszteslovag 1989-ben startolt (szintén PG-13-as jelzéssel, noha érdekes módon ez volt a legkönnyedebb, legkevésbé durva rész). Mivel Lucasék rájöttek, hogy a középső filmnél alkalmazott technika nem feltétlen nyerő, a befejező epizódban visszatértek a gyökerekhez. Ez nem csak a Frigyláda szellemiségének felelevenítését jelentette, hanem a régész védjegyei – kalap, ostor, ofidiofóbia (kígyóiszony) – eredetének bemutatását. Emellett újabb kitűnő húzással fontos karaktert emeltek a történetbe: idősebb Henry Jones-t, azaz Indy apját, Sean Connery remek performanszában. Kétségtelen, hogy az apa-fia szál friss, leginkább humorban gazdag löketett adott a trilógiának: a két férfi homlokegyenest eltérő személyisége, szokatlan családi kapcsolata számtalan geg forrása lett.


A feladat ismét az első részhez hasonlatosan némi misztikummal vegyül: Indy apja élete hobbijának, a Szent Grál felkutatásának fontos állomásához, a célegyeneshez érkezett – de eltűnt. Fia természetesen kalapot, ostort ragadva a nyomába ered, eljut Princetonból a Szentföldre, nem mellékesen Velencén keresztül.

Legnagyobb örömünkre az alkotók rájöttek, hogy a Végzet Templomában hiba volt mellőzni Sallah és Marcus karakterét, így Indy barátai a fináléból rendesen kiveszik a részüket. Ahogy a trilógiában megszokhattuk, új részhez új hölgy dukál: jelen esetben ő Elsa Schneider, akit Alison Doody kelt életre. S végül, újfent bizonyítandó, hogy az összetevőkben a bevezető film hagyományait követi, Az utolsó kereszteslovag rosszfiúi ismét horogkeresztet viselnek, és német egyenruhában feszítenek.

A trilógia záródarabjában a középső epizóddal kissé megcsúszott alkotók maximálisan visszaszerezték az Indy-széria nimbuszát, s noha fanyalgók, mint mindig, most is akadnak, azért abban csak egyetérthetünk, hogy méltó lezárása született a filmtörténet egyik legpompásabb sorozatának, bevésve azt örökre mindannyiunk emlékezetébe.

Folytatása következik.

A cikk többi része:

Indiana Jones – A kalandfilmek atyja 2. rész
Indiana Jones – A kalandfilmek atyja 3. rész