Főkép

A fesztiválok hajdanán az ünnep és a gyönyör napjait jelentették. Az etruszkok egykori földjén át Rómába jutott kultusz vad bacchanáliái alkalmával éjszakai szertartásokon áldoztak a bor istenének.
Pogányünnep volt ez, ahogy pogányünnepként élhettük át a viking / pagan / folk metal műfaj hét élvonalbeli együttesét felvonultató Paganfest-turné magyarországi megállóját is. A zene zabolázatlan ünnepe volt ez, ahol a gyönyört persze sokan nem csak a dörgő gitárokban keresték.

Mivel a teljes programról felvételt készítettek egy tervezett, DVD-n megjelenő kiadványhoz, már az elsőként fellépő Bornholm erős fél órája alatt bevetették a teljes parafernáliát. A hangosítás nem hagyott különösebb kívánnivalót maga után, a fények pedig egészen kápráztatóak voltak.
Az így kiteljesített összehatás, úgy érzem, rengeteget hozzáadott a csapat death gyökerű zenéjéhez.

A fél hatos kezdés ellenére már ekkor meglehetősen szép számú közönség összegyűlt, amikor pedig rövid átszerelés után a Dalriada lépett a színpadra, hirtelen még jobban megszaporodott a tömeg; szinte lépni sem lehetett a kordon és a hangosító pult közötti térben. A magyar népzenéből táplálkozó folk metál zenekar láthatóan osztatlan sikert aratott az erre fogékony rajongók körében.

A feröer-szigeteki Týr ha lehet, még a korábbi lemezeiknél és koncertjeiknél is elborultabban, progresszívebben játszott.
Tőlük már megszokott, hogy egy háromnegyed órás blokkba legfeljebb négy vagy öt szám passzírozható bele, ennek ellenére, amikor lecsendültek az utolsó akkordok is, egészen meglepett, hogy érzésre milyen hamar véget vetettek a zenének.

A nemrégiben, a Hammer World havi szavazásán albumukkal harmadik helyre befutott svájci Eluvetie ugyancsak ámulatba ejtően sok rajongót megmozgatott.
Furcsa, hogy egy nappal ez előtt, az Edenbridge esetében kifejezetten érezhető volt az ismeretlenség vákuuma, egy sokkal fiatalabb csapatnak egy csapásra sikerült meghódítania több száz, sőt, több ezer embert is idehaza.
Persze ez nem csoda, ha figyelembe vesszük, hogy a mandola, a tekerőlant, a hegedű és a sípok a zúzás mellett is jól kihallhatóak maradtak. A zenéjük pedig magáért beszél.

***

Habár a kezdéssel több okból nem teljesen voltam kibékülve (a Bornholm-ot lecsúsztam munka miatt, a Dalriada, szánom-bánom nekem nem jön be, a Týr pedig annyira elvont volt nekem, hogy azt már nem nagyon bírtam), az Ensiferum mindenért kárpótolt.

Mint kollegám fentebb már jelezte, a hangosítással semmi baj nem volt, és ez a múltkori Wigwamban megrendezett koncert kapcsán nekem most különösen fontos tényező volt. Szerettem volna végre a normálisan szóló együttest megnézni.
Vágyaim végül is beteljesedtek, hihetetlen módon a szintetizátort is lehetett hallani, ami nem megvetendő előny az Ensiferum esetében.

Lévén fesztivál, természetszerűleg a pörgős-slágeres nótákat nyomták le, több mint tíz esztendős pályafutásukból.
A szép számmal egybegyűlt tömeget már nem is kellett „felspannolni”, azt a Dalriada megtette, már csak szinten kellett tartani a hangulatot vagy ne adj isten rátolni egy-két lapáttal.
Talán ez azért lehetett, mert rendkívül fogékony volt a nagyérdemű ezen a napon. Szinte minden fellépő nevét százak skandálták, és százak kezei emelkedtek a levegőbe, ha arról volt szó. Így nem is csoda, ha örömzenéhez hasonlatosnak tűnt számomra az Ensiferum koncertje.

Elég rendesen bent jártunk már az éjszakában, mikor a Moonsorrow kigördült a színpadra. Akárhogy is próbálnám szépíteni, én eddigre már elég jelentősen „elkészültem”. Harmadik napja jártam koncertről koncertre, harmadik estém telt azzal, hogy alkohollal bombáztam a már nem is annyira fiatalos szervezetem.

Ráadásul kísérőim egytől-egyig a távozás mezejére léptek, sokakkal egyetemben. Így óhatatlanul a Moonsorrow koncertje lett számomra a holtpontot, amikor félálomban azon gondolkodtam, hogy leheveredek a sarokba és hunyok egy kicsit, vagy fogom a motyóm és eltipegek hazafelé. Szóval ez a zenekar totál kimaradt.

Szánni valóan rongy állapotomból a Korpiklaani rángatott ki. Mi tagadás, elég régóta kísérem figyelemmel ténykedésüket, nem egy hazánkban lebonyolított fellépésükön volt szerencsém jelen lenni.
És mivel már jócskán túl lógtunk a tervezett befejezésen, az együttes beleadott apait-anyait. A „csűrdöngölős metál” koronázatlan királyai ismét odatették magukat és szinte felrobbantották a Pecsát.

Csak és kizárólag pörgős, zúzós, táncolós nóták szólaltak meg; átkötő szöveg pedig alig, sietni kellett a befejezéssel. Talán ennek a sietségnek tudom be, hogy nekem meglehetősen rövidnek tűnt a Korpiklaani szereplése.
Nem néztem az időt, ráadásul tudtam, hogy probléma merült fel az érkezésükkel kapcsolatban, így talán fáradtak és idegesek lehettek, le akarták tudni gyorsan a koncertet és mielőbb eltenni magukat holnapra.
Ettől függetlenül, mint azt fent írtam, becsülettel kijátszották rövidre szabott idejüket.

Galéria: Paganfest, 2008. április 14.

A beszámolót Galamb Zoltán és Mezei Attila írta.