Főkép

A péntek este fő nagyszínpados attrakciója a brit Madness volt. Nem tehetek róla, de mivel nem az ő zenéjükön szocializálódtam, a pop-ska egykori fenegyerekeinek stílusa számomra az elviselhetetlenség - szerencsére még épp innenső - határát súrolja. A reggae és a punk összeházasításából létrejött műfajban, érzésem szerint legalábbis, mindkét fél pontosan azt az átütőerőt veszítette el, ami e frigy nélkül még megvolt bennük.

Mindegy, családi megegyezés alapján végignéztem, méghozzá meglehetős közelségből, mintegy a dolgok sűrűjéből, a koncertet. Köröttem első ránézésre egész értelmesnek tűnő lányok és sokadik szemrevételezésre is marcona és drabális férfiak szoft-pogóztak, egy túlkoros emós pedig láthatóan nem tudta eldönteni, miként essen szuicid mélydepresszióba ettől az alapvetően vidám muzsikától. Nekem mindössze a kicsit rockosabb „Our House”, no meg az igazi jamaikai reggae lelassultabb tempójával kilógó „It Must Be Love” jött be, de annak idején is csak ezeket szerettem.

Hogy hogyan kerül egy Pink koncertbeszámolóba a Madness? Hát úgy, hogy a szervezők valószínűleg tömegcserélő intenciójú döntésének köszönhetően az amerikai pop- és bulvárcsillag vezette fel az angolok buliját. És akkor szaladjunk is vissza rögtön pár órát az időben.

Alecia Moore, akit ma már mindenki Pinkként (avagy, miként a háttérvászonra is felfestették, hímezték, akármi, P!nkként) ismer, mindenekelőtt vérprofi előadó. Bizonyítékul elég annyi, hogy a buli pontban tizenkilenc óra negyvenöt perc nulla-nulla másodperckor indult. Akár órát lehetett volna igazítani hozzájuk, és mindvégig tökéletes magabiztossággal nyomták a lányok. Merthogy Pink kísérőzenekara két tag - a dobos és a gitáros - kivételével csupa lányokból áll. Persze ez alatt csak egy billentyűst, egy basszerost és két vokálost kell érteni, azért elsöprőnek mondható a gyengéd (és semmiképpen sem gyengébb) nem dominanciája.

Érdekes módon zeneileg Pink sem tartozik a nagy kedvenceim közé. Inkább a „nem kapcsolom el, ha meglátom a tévében, sőt, feltekerem kicsit a hangerőt”, mint a „hú, rohanjunk a boltba megvenni az új albumot” kategóriába tartozik nálam.
A hangját, az adottságait ellenben hihetetlenül nagyra tartom. Olyan előadóként tisztelem, aki ha egyszer rátalál igazán egyedi hangjára (ahogy páran már megtették a vele nagyjából egyszerre indultak közül), még a mostaninál is sokkal nagyobb sikert érhetne el - igaz, lehet, hogy csupán a kritikusoknál, de a rocktörténeti státusz sem lebecsülendő.

Szóval a (most éppen, vagy még mindig nem saját) hang. Azt eddig is tudtam, hogy Pink egyik példaképe az a Linda Perry volt, aki a M!ssundaztood album felvételein nem csupán producerként, hanem dalszerzőként is közreműködött. Nem csoda, hogy a 4 Non Blondes kilencvenes évekbeli hatalmas slágere, a „What’s Up” is megszólalt Pink kifejezetten eltalált tolmácsolásában.

Azt ellenben csak a koncerten, Pink összekötő szavaiból tudtam meg (ebből is látszik, mennyire nem mélyültem el e férfiasan nőies előadó hátterének kutatásában), hogy mennyire nagy hatással volt rá a fiatalon elhunyt, magát Southern Comforttal és drogokkal szétégető Janis Joplin is. Joplint szintén csak érintőlegesen ismerem, tizenéves koromban hallgattam, aztán elfeledtem, de most, ahogy Pink elénekelte az egyik dalát, megint megjött hozzá a kedvem, hogy belehallgassak a lassan negyven éves felvételekbe.

A saját dalok szórakoztattak, de különösebben nem indítottak be. Kellemes, jól megírt rock and roll szólt jó egy órán át. Minden a helyén, a szólók nem túlzottan virtuózak, azért rendesen beletekert néha a gityós. A slágerek mintha valamivel keményebben szólaltak volna meg, de semmi igazán meglepő. Viszont mindvégig átjött az az energia, amivel Pink megcsinál egy-egy bulit. Fetrengett, táncolt, látszólag jól érezte magát, de mindenképp magával vitte a közönséget, aki vevő is volt az efféle szórakozásra.

A koncert végül, meglehetősen ironikus módon, az első nagy slágerrel, a szintén Perry jegyezte „Get the Party Started”-del fejeződött be. Nyilván valami nagyon ütőssel kellett lezárni a ráadást, és általában a leginkább energikusként jellemezhető előadást, no de miféle bulinak kellett volna kezdődnie? Hacsak nem a Madnessre gondolt…