Főkép

A Korpiklaani egy folk-metál együttes, ami azt jelenti, hogy igazából skandináv népzenét játszanak, csak ügyesen metálnak álcázzák. Pontosabban: a dallam, a ritmus és talán a szövegek ihletése a folkból jön a többi pedig a heavy metálból.
Lévén arrafelé északon a death metal szinte népzene, kijelenthetjük, hogy a Korpiklaani együttes a modern és a klasszikus népzenét ötvözi, olyan zseniálisan, hogy a közönség minden tagja fejet hajt a produkció előtt. Percenként kábé nyolcvanszor.

A Sacra Arcana saját bevallása szerint szintén folk metált játszik, heroikus epikus felhanggal. Sajnos ezeket az információkat nem a hallottak alapján írom, hanem a weboldalukról szedtem, mert a koncertjükből csak egy számot sikerült elcsípnünk, köszönhetően a nem rövid beengedő és a némileg hosszabb ruhatár sornak.

Mondanom sem kell, hogy azt az egy számot is csak az ajtóból bekukucskálva élvezhettük, hiszen a Kultiplex ekkor már fullon volt. Kísérőm, B. agyavérzetten állt mellettem, hiszen a kabátját magán kellett tartania, mert a ruhatár pont előttünk betelt és már csak táskákat vettek be.
Mondanom sem kell ezek a körülmények nem kedveznek a nyugodt műélvezetnek, úgyhogy az együttessel kapcsolatos személyes élményem eléggé rövid, valaki hegedül a színpadon, és jól szól a cucc, amiből én angolszász dallamokat hallok ki.

A következő felvonás előtti szünetet ezért inkább egy hűs serital társaságában töltjük, hatására némileg megenyhülve a világgal megyünk be az Echo of Dalriada koncertjére.

A jelenlevők nagyobb része énekli a számokat, és ha feltesszük, hogy az együttes tagjainak nincs ennyi serdülőkorú rokona, akkor ismét bátor kijelentésre ragadtatva magunkat, mondhatjuk, nem kis rajongótábort gyűjtött a zenekar.
Ők is epikus folk metált játszanak. Én csak annyit mondok, Ensiferum, Slayer, Ensiferum, majd az udvar ismét. Az udvaron, a pultnál isteni a zene, jó a sör és a kivetítőn F1, úgyhogy itt készülünk fel a befejezésre.

Ismétlem, a folk metál alapja a népzene. Zeeeneeee. Az Ignite együttes, „A csitári hegyek alatt” című opuszát sem gondolja senki folk metálnak. Persze ekkorra, segítőmet, B.-t már a hőguta is kerülgette, ami igen kedvez a szigorúságnak és ismételve magam, kijelentem, baromira nem kedvez a zenék épületen belül történő meghallgatásának.

De már itt is a fő attrakció, a Korpiklaani, ami igazából a Shaman zenekar némi átvariálódás után. A Shaman-ról csak annyit, hogy azon a számi nyelven énekeltek, ami azon túl, hogy a magyar rokona, az egyik felfedezős csatorna (Discovery) kihaló nyelveket megmenteni igyekvő sorozatából lehet ismerős.

Szóval jött a nagy folk metál attrakció. A „Journey Man”-nel kezdtek, majd a „Happy Little Bozzer”-rel folytatták, nehogy nagyon komolyan vegyük magunkat. Utána – hehe ez a nap a mi balekságunkról szólt, úgy látszik – jött az ÚJ SZÁM, amit a pultnál hallottunk, mert valamivel ápolni kellett a hőgutát. Á. Á. Á.

Aztán a „Spring Dance” majd a „Tulikokko”. Azt hiszem, mert ez idő tájt valami elszakadhatott bennünk, ugyanis előre mentünk egy kis nyugodt műélvezetet gyakorolni. Ugyan lefényképeztem a számlistát, de az most nincs itt, így abból a fejből kell előszednem a számokat, amelyikkel percenként több tucat bólogatással adóztam az együttes zsenialitása előtt.
(Hogy arról a kézről már ne is beszéljünk ami a nyugodt műélvezetet gyakorló többi embert igyekezett finoman arrébb tolni.)

Tehát „Korpiklaani”, „Pine Woods”, „Midsummer Nights”, „Cotages and Saunas”, „Wooden Pints”. Itt most jó sok nem jut az eszembe, de persze a ráadásban szereplő „Beer Beer”-t nem lehet elfelejteni.
Eddigre már – hogy klasszikust idézzek (Úristen@menny.hu) – készen voltunk, mint a házi feladat. A nyugodt műélvezettől izomlázas lett a nyakam, a halk zenétől némileg zúgott a fülem és lelkes bajtársak nagy igyekezetükben az én lábamra is rátapostak.

Sőt, a végjátékban az énekes pajtás még sztédzsdájvingol egy kicsit, csillogó szemmel. Megkockáztatom az együttes – akik folk metált játszanak – legalább annyira élvezte ezt az uzsonnaidőben zajló koncertet, mint mi, a ma is lelkes közönség.