Koncert: Shannon.hu - 2006. július 5., Benczúr Kert

Valaha a kelta kultúra lényegében egyeduralkodó volt Európa mediterrán vidékeken innen, és tőlünk északnyugatra eső részében. Zenéjük később még a középkori polifóniára is jelentős hatást gyakorolt, eredeti formáiban viszont eltűnt, és csak a népzenékben hagyományozódott tovább.

Noha a magyar és skót-ír pentatónia jelentősen eltér egymástól, valahol a mélyben, az évezredek távolában rokon lehetett a két tradíció. Talán ugyanazt a felfogást, ugyanazt az ösztönös harmóniaérzetet őrizték meg mindkettőben az apáról fiúra szálló népdalok. A Shannon.hu ezt a lélekközösséget ragadta meg, és fejezi ki a maga bohókás világzenéjében.

Aki ennek ellenére a whiskey és erős sörök bódulatától búsongó muzsikákra számított, kétségkívül nagyot csalódott, hiszen a Shannon.hu zenéje alapvetően komiszabb és vidámabb, kocsmaibb hangulatú a hagyományos ír balladáknál, és inkább idézi a Jethro Tull rockzenéjét, mint Enya csodálatosan lassúdad harmóniáit.
Ráadásul a dalok nem angolul, hanem magyarul szólaltak meg - igaz a brit hódítók nyelvének valójában éppúgy semmi köze a kelta gyökerekhez, mint a legnagyobb finnugor ágnak.

A fentebb leírtak dacára a két legszebb dal, amely a koncerten elhangzott, a büfészünet utáni második blokkban szólalt meg. „Az én városom” lassú, hömpölygő nóta, és ugyanúgy íródhatott volna a Duna, ahogy a Shannon partjain.
„A bor, a dal, a tánc” a vidámság és mulatozás maszkjával takarja el az elkerülhetetlen elmúlást. A többnyire tíz-nyolcados és hat-nyolcados témákat elegyítő „Hajnaltól hajnalig” furcsamód nem ír muzsikára, hanem a finn Kiperä karéliai világzenéjére emlékeztetett, s nem csupán a harmonika-motívumok és a visszafogottabb, ugyanakkor valahol mégis duhaj tempó miatt, hanem a világtánc-kvartett közreműködése okán is.

Világtánc. Habár mai menedzservilágunkban a balett és más, tradicionálisan kecses táncok lassanként végleg háttérbe szorulnak egy sportosabb, szögletesebb mozgásalakzatokból építkező formanyelv mögött (talán nem véletlen, hogy az itteni közönség zömét is negyvenes-ötvenes hölgyek tették ki), az eszményi női szépséget számomra még mindig - és ez vélhetően már örökre így marad - a légies, könnyed léptű, sudár táncos lányok testesítik meg.

Így igazi csemegét jelentettek számomra a Shannon World Dance Company hölgytagjai - itt sajnos nem tudok elvonatkoztatni egyéni ízlésemtől, és a remek táncos-koreográfus Tihanyi Andrea helyett inkább a szépségesen hosszú lábú Babart emelném ki, de végül is az ír sztepptánc valahol a fekete harisnyába bújtatott lábakról szól.

A Tihanyi Andrea megalkotta világtánc azonban messze több egyszerű ír sztepptáncnál. A honlapon is említett kalotaszegi legényes és a modern tánc „szókészlete” mellett Adol Hamzin „Babák”-jának nyitóelemét is felfedezni véltem Daca sajátos mozdulategyvelegében, de meg a Zöld Szigeten tudtommal kötelező leszorított kéz sem mindig jellemezte a lányok akrobatikus - és néha bokatörőnek tetsző -, mégis szemet gyönyörködtetően sikkes lábkapkodó parádéját.
Legnagyobb bánatomra azonban alig néhány dalt színesítettek ezek a látványelemek.

Ekképp, ugyan már több megszokott koncertnél, még nem párját ritkító, fergeteges színpadi show a Shannon.hu produkciója. A hozzá legközelebb álló előadások, elsősorban Michael Flatley látványos műsorai, a precízen összehangolt tömegek lélegzetelállító együttmozgásán alapszanak.

Ahogy egy csermely lágy zubogása sem összemérhető a Niagara elemi pusztító erejével, úgy két lány és két fiú - no persze cseppet sem esetlen, mégis esetleges - megjelenése sem fogható fél tucat sornyi, egy ütemre mozduló, kopogó láb elementáris hatásával.
Ám a kiteljesedés csírái nyiladozni kezdtek, és alig várom, hogy tiszteletet parancsoló szálfává terebélyesedjenek.

Addig is marad a zene, ami mindenféle külsődleges elem nélkül, önmagában, kiválósága révén is megállja a helyét.

Kapcsolódó írás:
Shannon.hu, Kelet-Nyugat Világzenei Fesztivál, Almássy Téri Szabadidőközpont, 2006. december 1.

Galamb Zoltán