Főkép

A keresztény-indíttatású, vagy legalábbis újszövetségi témájú zene hatalmas változásokon ment át az utóbbi évtizedekben. Amíg a Jézus Krisztus, szupersztár nemzetközi sikere után, a ’70-es években előbb a beat-misék dívtak, majd a ’80-as, ’90-es években a pol-beat-szerű utcai igehirdetők előadásait hallhattuk sokfelé a köztereken, addig az új évezredben végleg kiforrott egy metál-alapú, üzleti méretű fogyasztásra is alkalmas stílus.

Eme utóbbi irányzat legjelesebb hazai képviselője Kentaur, aki ugyan ritkán nyilatkozik meg, koncerteken pedig különösen nagy kihagyásokkal látható csak, a magyar – könnyűnek nevezett – szcéna éppoly meghatározó egyénisége, mint nemzetközi viszonylatban, mondjuk, a P.O.D.

A mitikus művésznév mögött megbúvó Erkel Lászlónak ráadásul sikerült valóban vérprofi muzsikusokat maga köré gyűjteni. Madarász Gábor szólógitáros nem csupán tanult és tapasztalt zenész, hanem színpadi jelenségként és szellemiségében is méltó társa Kentaurnak. Háry Péter szintén komoly előképzettségű, nagy múltú hangszeres, aki Madarász Gáborral együtt Ákos korábbi zenésztársa volt. A banda állandó tagjai közül talán Schvéger Zoltán neve a legkevésbé ismert, annak ellenére, hogy az LGT-től Zoránig sok mindenkivel fellépett már.

A sajátos zenét vizuálisan megtámasztó színpadkép nem hazudtolta meg Kentaur díszlettervezői múltját és hírnevét. A háttérként hatalmas vörös betűkkel megjelenő, megfordított AVE-felirat egyszerre utalhatott az Éva nevével „fémjelzett” bűnbeesésre és a megváltást előrevetítő angyali üdvözletre (nekem legalábbis ez jött le az „üzenetből”), a koncertet alapvetően performansz-jellegűvé átlényegítő televíziós installációk és színpadkép-kivetítés pedig végképp kiemelték a produkciót a hagyományos rock-hangversenyek síkjából.

A ruhák ugyancsak szokatlanul erős mondanivalóval töltöttnek hatottak a rájuk applikált, újragondolt keresztény szimbólumokkal: a kereszttel és a töviskoszorúval.


A menő bandákéhoz viszonyítva számomra meglepően gyér, ám annál lelkesebb közönséget sem nevezhetném mindennapinak. Szemben a heavy metal, de még inkább a David Bowie-éhoz hasonló alternatív rockzenei koncerteken megszokott pogózással, vagy gyengédebb lökdösődéssel és egymásnak a kordonhoz való nyomorításával, Kentaur koncertjén béke és nyugalom uralkodott. Mindennek ellenére megvolt a hangulata az estének, és a muzsika önmagában, roppant erejével is magával sodort.

A dalok többsége a tavalyi Urban Stigma című albumról került ki – az „Álmatlanság” furcsamód kétszer (előbb a „főműsorban”, aztán a ráadásban) is elhangzott –, de a csapat néhány nóta erejéig felidézte az Új világ és a Valaki eltűnt a városból korszakait is. A régi nóták teljesen új köntösben, az eredeti hangzáshoz képest összehasonlíthatatlanul keményebben, zeneileg koncentráltabban szólaltak meg, s lényegében észre sem lehetett venni az első lemez kiadása óta eltelt lassan két évtized nyomait.

Pedig ez a tizennyolc év nem telt, nem telhetett el teljesen nyomtalanul. Emlékszem még, hogy az Új világ akkoriban szinte revelációként hatott, a koncertturné budapesti előadására pedig telt ház előtt került sor. Most bármilyen kisebb koncerthelyszín kicsinek bizonyult volna, a PeCsa ugyanakkor túl tágasnak tűnt.

Talán nem járok messze az igazságtól, ha azt feltételezem, hogy a műsor egy velem sokban rokon, relatíve szűk rétegnek szólt, akiket megérint a Biblia szimbolikája és erkölcsisége, a nagyvárosi élet problematikussága, kettőssége pedig gyakorta merengésre késztet, ugyanakkor nem feltétlenül bigott templomba járók, vagy akár egyenesen vallás nélküliek. Nekik szólhat ez a zene, ők találhatnak Kentaur muzsikájában és dramatizált koncertjeiben érvényes, mai üzenetet.