Főkép

Az 1993-as Sepultura-Paradise Lost buli életem egyik legnagyobb koncertélménye volt. A brazil thrash-istenségeket azóta nem volt szerencsém élőben látni, ezért péntek este akkor is elmentem volna a PeCsába, ha nem épp az In Flames előzenekaraként lépnek fel ott.

Való igaz, hogy Max Cavalera jó egy évtizeddel ezelőtti kiválása megingatta a rajongók és a kritikusok bandába vetett hitét, én azonban úgy érzem - és ezt immár többen is tanúsíthatják, akik most megnézték őt élőben -, Derrick Green tökéletesen helyettesíti az egykori frontembert, a Soulfly alapítóját. Ezúttal ráadásul egyik Cavalera-fivért sem láthattuk, mivel Igor negyedik fia születése miatt otthon maradt az európai turné idején. A dobok mögé így egy másik Soulfy alapító tag, Roy Mayorga ült, és mit mondjak, nem találtam semmi kivetnivalót a teljesítményében. Sőt!

Bárki játsszon is Andreas Kisserrel és Paulo Juniorral, a Sepultura lényege a zene. Úgy pedig, ahogy ők tudnak zúzni, csak keveseknek sikerül. A thrash, progresszív és törzsi elemekből összeállt, egészen eredeti metál a zenei puritanizmus netovábbja. Sokszor kizárólag az egy szál, de annál keményebb gitár és a magából elképesztő ritmusokat kiadó dob uralta a színpadot.


Green hangja, vagyis hörgős-üvöltős éneke már csak hab volt a tortán. A basszus valahol messze a háttérben adott harmóniai alapot, de attól tartok, akkor sem kértük volna vissza a jegy árát, ha meg sem szólal az egész buli alatt, annyira telten szólt a másik két hangszer önmagában is. A hitehagyottaknak és a kételkedőknek itt üzenem tehát, hogy felejtsék el a kifogásaikat, és ha legközelebb tehetik, semmiképp se hagyják ki a Sepu egyik koncertjét.

Amíg a brazilok inkább az én korosztályomnak zenéltek, addig a feltörekvő svéd sztárcsapat, az In Flames muzsikája a mostani tizenévesek ízlésével találkozik. Az a fajta dallamos, death-jellegű metál, amit ők játszanak, a rengeteg elektronikus eszköz, a gitár- és doborientált felfogás révén képes egyszerre vitathatatlanul modern és a legjobb rock-hagyományokkal rokon lenni.

A zenéjükben érezhető hatásokat elsorolni is képtelenség lenne; felfedeztőek thrash, metalcore, Metallica, sőt, még HIM motívumok, megoldások is. Egyszóval nekem semmi újat nem hozott, de a Sepultura esetében sem hiányoltam a mindenképpeni progresszivitást.

Ami viszont egészen fenomenálissá tette a koncertet, az a színpadkép volt. Most már tudom, hogy a Deep Purple idei, február végi buliján nem az Earth Wind & Fire hátrahagyott színpadi diszkóvilágítását használták, hanem a korszerűség jegyében futottak a fények.

Az In Flames esetében mindez nem egyszer a Mátrix lecsorgó zöld betűire emlékeztetett, a forgó reflektorok pedig a Nebuchadnezzar pásztázó fényeit idézték. Ha ez még nem varázsolt volna el teljesen, a sokszor hipnotikus riffek és ritmusok magukkal rántottak, beszippantottak örvénylő világukba.

A Sepultura hihetetlenül letisztult hangzása után azonban kicsit meglepett, hogy a svédektől megszokott tökéletes megszólalás ezúttal mintha nem jött volna igazán össze. Aztán rádöbbentem, hogy az árokban töltött idő - az első három szám - alatt rendesen eldugult a fülem a roppant hangerőtől. Némi légnyomás-kiegyenlítés után végül helyreállt a hangkép egyensúlya is, és maradéktalanul kiélvezhettem a koncert hátralévő részét (ami, ugyancsak meglepő módon, ráadások nélkül, tudatos lekerekítettséggel ért véget).

Azt hiszem, ennél jobb párosítást keveset találni manapság, ha valaki élőben megszólaltatott kemény zenék hallgatásával akarja szórakoztatni magát. Bár elsőre áthidalhatatlannak tűnt a szakadék a két banda között, örömmel fedeztem fel nem egy ifjú ismerősömet az első sorokban tombolni a brazilok erős egy órája alatt, majd sok korombeli veteránt ritmusra dobolni a lábával az In Flames kábító-szédítő számaira. Ha a nemzedékek mindig így egymásra találnának, talán kevesebbszer kellene rácsodálkoznunk egymás zenei gusztusára.

 

Fotó: Galamb Zoltán

 

Fotógaléria