Főkép

Mióta megismerkedtem a régi zenével, és a (felfogásában, és nem külsőségekben) historikus előadásmóddal, mindig is szerettem volna élőben látni két kedvenc régi zenés karmesteremet, Christopher Hogwoodot és Philippe Herreweghet.

Az utóbbit viszonylag hamar, egy J. S. Bach Karácsonyi oratórium előadáson volt szerencsém vezényelni látni, Christopher Hogwoodra azonban egészen mostanáig kellett várnom. Ám a dirigens nem az általa alapított Academy of Ancient Music-kal érkezett, hogy tizennyolcadik századi muzsikával kápráztassa el a közönséget, hanem egy modern zenekarral, akiknek élén modern zenét adott elő.

Vajon mit tehet hozzá huszadik századi művekhez egy historikus érdeklődésű karmester? Főképp talán a romantikán vagy a romantika eredetiség-eszményén nevelkedettek számára viszonylag idegen fegyelmet és formalista szemléletet. No de jobb vagy rosszabb, több vagy kevesebb lesz-e ettől valamely jól ismert, akár többféle előadásban megszokott darab? Bizonyosan jobb és több, ha olyasvalaki tartja kezében a karmesteri pálcát, aki a régi és „mai” zenék közötti kapcsolatokat, a szigorú formák rejtett, vagy nem is annyira titkolt átvételét, beépítését kutatja mindenütt, céljai megvalósításában pedig egy megalapítása óta ugyanilyen felfogású zenekar segédkezik.

Hogwood és a Kammerorchester Basel megközelítése pontosan ilyen. Ezért is eshetett a választásuk a koncerten elhangzott zeneművekre, melyek majd mindegyike Paul Sacher megbízásából készült. Bohuslav Martinů kettősversenye már címében is a barokk kort idézi. A cseh komponista zenéje sokszor valóban a barokk finom, mégis férfias megformáltságára emlékeztet, összhangzataiban ugyanakkor közelebb áll a késő romantika és a korai modernizmus világához.

Habár a modernista zenékre alapvetően jellemző a nem egyszer túlzott könnyedség, ami vélhetően a dzsessz hatását mutathatja, valamint elvontabb pillanataiban a puszta hangulat dominanciája, Martinů néhány taktus kivételével el tudta kerülnie e csapdákat. Ennek oka nyilvánvalóan a Concerto Grosso hagyományainak tudatos beépítése a darabba, mely elsősorban erőteljessége miatt maradt népszerű a modern zenék kedvelőinek körében.

A svájci Frank Martinnak már nem ilyen tökéletesen sikerült kivédenie az említett buktatókat, s így egyik témája talán túlságosan is édes-búsra sikeredett. Kivételesen gyönyörű azonban az első tétel nyitó motívuma, melyben a dodekafóniát házasította össze a klasszikus harmonizálással, és elérte, ami Purcell óta csak keveseknek sikerült, hogy a szinte teljesen (Martin darabja esetében teljesen) kromatikus skálát feledhetetlenül csodálatos, kvázi-tonális témává bontsa ki.

E két mű előadásában Hogwoodot és zenekarát főképp a szigor, a „maszatolás” nélküli megszólaltatás jellemezte, s különösen pontosra és követhetőre sikerültek a könnyűszerrel elmosódó ritmusokhoz és szólamigazodásokhoz vezető, fokozatos tempóváltások.

Hienz Holliger „Eisblumen” című műve ellenben hamisítatlanul absztrakt zene, és bár benne szintén barokk, nevezetesen bachi utalások hallhatók, a flageolettekkel megszólaló darab Hölderlin kései költeményeinek jeges, dermedt hangulatát hivatott felidézni, s ekképp afféle „ambient” zene, aminek összehasonlíthatatlanul populárisabb változatát manapság progresszív popzenészektől hallani. A barokk finom, ugyanakkor erőteljes karakteréből azonban kevés jegyre ismerni rá, és inkább Ligeti kedvelőinek ajánlható.

Az est fénypontjának viszont mindenképp Bartók Zené-je ígérkezett. Nem egyszer hallottam már olyan megnyilatkozást, hogy Bartókot kizárólag magyarok képesek hitelesen előadni. Ám elég arra gondolnunk, hogy ezt a művet Paul Sacher rendelte meg, ráadásul épp a Kammerorchester Baselnek. Előadásuk tehát vitathatatlanul autentikusnak tekinthető, még akkor is, ha figyelmen kívül hagyjuk a tényt, hogy - váratlan megbetegedés miatt - beugróként egy magyar: Rácz Zoltán is közreműködött a darab megszólaltatásában.

Mindaz, amit a modern zenéről pár bekezdéssel feljebb leírtam, azonnal elfeledhető, amint Bartók jelentősebb zeneművei kerülnek szóba. Bartók nem próbálta olcsóbb dallamokkal oldani a harmóniai feszültséget, hanem mindvégig a disszonancia határait súroló összhangzatokból alkotott páratlanul lenyűgöző, éteri muzsikát.

Ez mindenek előtt a nyitó fugában érvényesült, amit lélegzetelállítóan keltett életre a bázeli zenekar, de ez nem is meglepő, hiszen Hogwood maga is kifejezetten az efféle momentumokat keresi a modern zenékben. A lassú tétel ugyanilyen gyönyörűnek hatott, noha kevésbé tetszett ihletettnek, a gyors tételeket pedig, ha nem is feledhetetlenül, mindenesetre korrekt játékkal szólaltatták meg Kammerorchester Basel tagjai.

Remélem nem kell sokat várnom, hogy újra láthassam Christopher Hogwoodot és a Bázeli Kamarazenekart, esetleg egy Copland-Barber vagy egy Sztravinszkij esttel, amit kétségkívül ugyanolyan lelkesen várnék, ahogy az idei Tavaszi Fesztivál számomra mindenképp legtöbbet jelentő eseményét vártam.

A koncerten elhangzott zeneművek:
Bohuslav Martinů: Kettősverseny vonószenekarra, zongorára és timpanira
Frank Martin: Petite Symphonie Concertante - hárfára, csembalóra, zongorára és kettős vonószenekarra
Heinz Holliger: Eisblumen (magyarországi bemutató)
Bartók Béla: Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára