Főkép

Ha az ember fia/lánya nem hivatásszerűen műveli a zsurnalisztikát, sok mindenről kénytelen lemondani. Például a One Man Army & The Undead Quartet barátoktól felmagasztalt bemelegítő produkciójáról. Pedig ha más elfoglaltságom nem akadályoz meg benne, hogy előbb a Petőfi Csarnokba érjek, magam is megítélhettem volna, hogyan muzsikál Johan Lindstrand új zenekara, s minekutána honlapjukon a banda három-ötöde a Metallica Master of Puppets albumát jelölte meg kedvenceként, különösebben nagyot valószínűleg én sem csalódhattam volna bennük.

A fő attrakció előtt maradt tehát a másik előzenekar, az egyéves távollét után ismét itthon koncertező Ektomorf. A Farkas fivérek zenéje sokban hasonlít ugyan a vezető hardcore/death metal csapat némelyik számának hangulatára, mégis - akárcsak annak idején a Sepultura - sajátosan nem-nyugati ízt ad neki az eltérő kulturális és muzikális háttér.

A több szám alatt is stroboszkóp-hatással mágikus térré változtatott színpadon rituális ritmusokat idéző ének szólalt meg a dübörgő dobok és gitárok felett. Az elemi erőn, erőteljességen kívül épp ez a bűvösség jellemezte leginkább a nemzetközi szinten legnagyobb sikereket elérő magyar underground metalcsapat előadásmódját.

Az amerikai turnéról Európába visszatért finn sikerbanda így tökéletesen előkészített terepen döngölhette belénk zenei üzenetét. A Children Of Bodom anyaga alapvetően másképp szólalt meg a színpadon, mint ahogy a lemezekről megismerhettük.

Már az egymásra következő albumok meghallgatásakor is megfigyelhető egyfajta eltolódás a klasszicizáló, melodikus elemeket a death metal és a hardcore motívumaival összevegyítő nótáktól a keményebb, zúzósabb, hörgősebb, vadabb riffekre épülő dalok felé, a koncerten pedig mindez hatványozottan érezhetővé vált.

Az élő előadásból hiányzott a Bodom felvételekre olyannyira jellemző feszesség - amit a dobok kissé kellemetlenül kopogós hangzása mellett akár hibaként is felróhatnánk a fiúknak -, a ritmus pedig többnyire elnyomta a dallamosabb gitár- és billentyűs témákat, és csupán a mezítelen, hardcore-os death metál maradt. A Bodom-nóták mégis olyan fokú nyers erővel hatnak ránk, olyan irdatlan nagyszerű motívumokból állnak össze, Alexi és Janne pedig olyannyira remek előadók, hogy még akkor sem unatkoznánk, ha mindössze ketten maradnának fenn a színpadon.


Ahogy ezt meg is tették, és számomra éppen ez a néhány perc maradt az egész koncert legemlékezetesebb momentuma. Ahogy gyorsaságban és zenei találékonyságban versenyeztek a színpadon, önkéntelenül is a régi Deep Purple-t, Richie Blackmore és Jon Lord hangpárbajait juttatták eszembe. A britekkel ellentétben azonban a Children Of Bodom nem a régi slágerek ezredszeri - jóllehet minden alkalommal némileg eltérő módon megvalósított - újrajátszásával színesíti koncertjeit, és erre nem is lennének képesek.

Zenéjük ugyanis annyira egységes, annyira csak a Bodomhoz köthető, hogy alig érezni különbséget a legújabb, Are You Dead Yet? albumon szereplő dalok és a Hate Crew Deathrollról vagy a Follow The Reaperről ismert nóták között.

Összességében ekképp pontosan azt kaptam a bandától, amire számítottam, noha a két évvel ezelőtti Summer Rocks fesztiválon mintha leheletnyivel pontosabban és kivehetőbben szóltak volna a kifejezetten ütős témák - és már akkor sem tudtam megérteni, miként fogja Alexi még sokáig bírni hanggal és energiával ezt a tempót és ezt az életstílust -, az általános fejlődési irányvonalba, az egyre keményebb riffek és megszólalás felé mutató tendenciához illett minden változás.

 

Fotó: Galamb Zoltán

 

Fotógaléria