Főkép

A Sziget többek között azért különleges koncerthelyszín, mert a kinézett előadás elé lényegében tetszés szerint kiválaszthatjuk az előzenekart, legalábbis, ami a stílust illeti. Így barátaim unszolására a finn metálbanda előtt a barbilógia hazai szakértőit, a Méheket hallgattam és néztem jó háromnegyed órán át. A különleges produkció – nagyjából a Stomp és a korai Laár pour Laár nehezen elképzelhető elegyének – élvezete mellett kicsit nosztalgiázhattam is, hiszen tizenegy éve ugyanerről a dombról tombolhattam a Jethro Tull fergeteges koncertjén, mely az akkor még Diáksziget néven futó rendezvény augusztus huszadikai „tűzijátéka” volt.

Háromnegyed kilenc után aztán felkerekedtem, hogy elballagjak a HammerWorld színpadához, de a feladatot szokásos esti irányvakságomnak köszönhetően a teljes egykori hajógyári terület megkerülésével sikerült csak abszolválnom. Sebaj, legalább nem kellett órákig várnom, és néznem, hogyan szerelik át a cuccot.

A koncert aztán rendben megkezdődött, habár eleinte az a furcsa érzésem támadt, hogy nem itthon vagyok, mivel köröttem szinte csak németül szólaltak meg az emberek. A finn fiúk viszont készültek Magyarországból – nem volt nehéz, hiszen nem először jártak itt, mi több, 2002-ben a HIM-mel együtt egyenesen a Nagyszínpadon léptek fel –, és amikor az Unicum említése és a BKV-s bérletellenőrzés hatására üdvrivalgásban tört ki a közönség, kissé megnyugodhattam, hogy kis hazám fiai, de még inkább leányai is szeretik ezt a kellemesen bódító zenét.

Amint azt a névből és a számok szövegéből rögtön kikövetkeztethetjük, a The 69 Eyes zenészei nem az egészséges életmód és a szűziesség prókátorai. Így aztán a zenéjük is elsősorban a klasszikus rock and roll életérzést árasztja magából. A keményen betorzított gitárok és a mélyhangú ének mögött egy igazi showman, Jussi 69 kápráztatta el a szó legszorosabb értelmében a közönséget. A nyitószámként eljátszott, tempós „Devils” alatt a stroboszkóp-hatás százkarú Sívának mutatta a megbízható, de csak az elemi r’n’r bonyolultságához kívánatos virtuozitással játszó dobost.

Az sem okozott meglepetést számomra, hogy a koncert anyagát, legalábbis annak első felét, főképp a tavalyi, Devils című albumról válogatták össze a fiúk. Az ellenben annál meghökkentőbb volt, hogy jó félóráig valahogy nem indult be igazán a show. Talán melegük volt a finneknek a vastag bőrdzsekikben, talán túlságosan a Doors és a Cult koncertjeit igyekeztek überelni – ez utóbbiét az általam látott egyetlen koncertből ítélve nem különösebben nehéz –, és nem találtak igazán magukra, kivéve tán a „Christina Death” gótikusabb akkordjainak megszólaltatásakor.

Aztán, amikor rázendítettek a „Gothic Girl”-re, majd a „Sleeping With Lions”-ra, mintha kicserélték volna őket. Lehetséges, hogy mindössze a rutin hozta meg a változást, de kívülről inkább beleélésnek tűnt, amivel többet kaptunk a nagy slágerekben, és a rájuk következő nótákban. A dalok magukkal ragadtak, a színpadi mozgás is energikusabbá vált, Bazie pedig néhány egészen elborult gitárszólóval is megajándékozott minket. A végére aztán végképp belejöttek a muzsikálásba, és sorra következtek a közönségmozgató számok.

Noha a finnek – esetleg a Children Of Bodomot tekinthetjük kivételnek – még mindig nem a felülmúlhatatlan élő hangzásról ismerszenek meg, a nyers dob, gitár és ének összeállításhoz nem szükséges a high-end minőségű reprodukció. A The 69 Eyes pedig tökéletesen hozta azt, amit egy nyáresti fesztiválhelyszínen elvárhatunk: az egyetlen pillanatig sem sablonos, többnyire zsigereinkre ható, döngölős, sötét tónusú rock and rollt.