Főkép

Igen, újra itt vagyunk, immáron 13. éve töretlenül, hogy jól érezzük magunkat, hogy lazuljunk, vagy csak hogy itt legyünk. Az indulás most korábbra sikeredett, tekintettel a jubileumi Illés koncertre; reggel 9-kor már a 41-es villamoson zötykölődtem a Batyi felé. Így landoltam is Filatori gáton 10 óra magasságában. Z, vele toltam végig az eddigi Szigeteket, már ideért vidéki lakhelyéről és várt rám.

Együtt vágtunk neki a bejutási szertartásnak; jegyváltás, sorbanállás stb. (Itt sajnos meg kell jegyeznem két dolgot. Az egyszerűség miatt a lottózóban vásároltam meg a jegyeket. Csak azt felejtették el közhírré tenni az illetékesek, hogy a Szerencsejáték Rt. külön beváltóhelyet állít fel, és csak náluk váltható be az ilyen jegy karszalagra. A másik probléma ehhez képest már csak apró kellemetlenség: sikerült a kapukat fél óra csúszással nyitni.) Mindezektől függetlenül hamar bejutottunk, és fél kettőkor kényelmesen nyúltunk el sátrunkban, hogy a korunk okán esedékes délutáni szunyát beverjük.

Alvás után megkezdtük a szokásos „felderítést”. Több dolgot nem leltünk (pl. kedvenc gyros-árusunkat és az olcsónak mondható közkonyhákat), viszont pár újítással találkoztunk (nincs OTP, van K&H, netet most a Pannon ad, sokak szerint végre az iható kóla került ide, a sátrakba nagy teljesítményű ventillátorok kerültek beépítésre (a PUF-on lefagyott a lábunk).

Persze a végén a Présházban kötöttünk ki (itt kiszedték a középső padsort, most lehet bent „diszkózni”; jaj de jó!), és fokozott izgalommal vártuk az Illés fellépését. Persze ekkor csörrent meg a telefonom, mehettem ki az egyre nagyobb tömegben, hogy átadjam a haveroknak előre beváltott karszalagokat.
Ez súlyos hibának bizonyult: 20 perc alatt jutottam el a bejárattól a megbeszélt találkahelyig. Utána persze vissza is kellett jutni, ami 1 órámba került, mert a bejárat áteresztőképessége ismét szűk keresztmetszetnek bizonyult. Kint több ezer, ha nem tízezer ember várta, hogy láthassa a visszavonuló Illést.

A majdnem kézitusává váló küzdés után landoltam a Présben. Kitekintve a műintézményből döbbenetes látvány tárult elém: borzasztó embermennyiség, mozdulni szinte nem lehet. A 7 órás kezdés 9-re tolódott, de így sem jutott be mindenki, aki kint várt. Az Illés kitett magáért; mindent megpróbáltak, hogy egy, a teljes repertoárjukat felölelő, és sokáig emlékezetes koncertet adjanak annak a több tízezer embernek, akik elzarándokoltak a Szigetre. Azt hiszem, ezen törekvésüket siker koronázta; én biztosan nem fogom elfelejteni sem őket, sem ezt a koncertet.

Első nap sikerült 10-kor ébredni, és 1 Panadol segítségével rendbehozni a fejem fájását. A kötelező reggeli gyakorlatok (tisztálkodás, reggeli) után a Hilltopban ücsörögtünk, míg 2 fős akcióbrigádunk ki nem egészült a délutáni-éjszakás műszakkal. A várakozás közbeni alkohol-halomnak köszönhetően igen vidáman csapódtam be az első Nagyszínpados fellépő, a SKA-P koncertjére. Az 5. nóta után feladtam az első pár sorban megszerzett pozíciómat; kezdett veszélyben lenni a testi épségem, plusz nem vagyok már az a fiatal, aki másfél órát végig bír pogózni egyhuzamban. Pihenés gyanánt a tömeg közepére vonultam vissza, és átadtam magam annak a varázsnak, amit csak a SKA-P tud nyújtani. Soha nem volt még olyan, hogy az első zenekar „összeránt” kb. 35000 embert a Nagyszínpad elé. Hála és köszönet ezért a SKA-P-nak.

Következő állomásom a Marlboro Man koncertje volt. A pasi és csapata kellemes és felhőtlen szórakozást nyújtott annak az egy-kétszáz embernek, akik összejöttek a Pesti Est Színpad elé. A produkciót feldobandó, két hastáncos lányt is bevetettek; osztatlan siker volt osztályrészük. Utánuk következett az a másik zenekar, az ismét aktív Quimby, amelynek tagjai legalább ugyanilyen szinten képesek zenélni. Kiss Tibi és brigádja, a Sportsziget után most is bizonyította, hogy minden oké a házuk táján, és a megcsappanó nézősereggel mit sem törődve feledhetetlen koncertet adtak.

Quimby után irány a HammerWorld színpad: Obituary koncert. Aki bírta idáig szuflával, annak itt vége lett, mint a botnak. Ez a banda tisztességesen lezúzta az agyunkat; nem kegyelmeztek senkinek.
Megcsappant energiaszinttel tántorogtam be a WAN2-hoz, megboldogult ifjúságom egyik meghatározó zenekara, a PUF műsorára. Sikerült gyorsan fiatalodnom pár évet, hogy aztán kettőzött erővel rántódjak vissza a valóságba, lévén koncert vége, és nem keveset fogyasztottam a Szigeten fellelhető alkoholokból.
A valóságba visszatérve némi társadalmi élet után a Siemens sátorba terveztem egy jó kis The Perfect Name koncertet, de vagy az én készülékemben volt a hiba, vagy a zenekar adott más csatornán, az 5. szám után feladtam, és elhúztam a sátramba aludni.