Főkép

Az amerikai Slayer zenekar több, mint két évtizedes pályafutása alatt a metal zene egyik legfontosabb, alapvető formációjává vált. Bár legtöbbet emlegetett, műfajteremtőnek is nevezhető lemezeik jobbára a `80-as években jelentek meg, igazán nagy hibát egyszer sem vétettek. Legutóbbi soralbumuk ugyan 2001-ben jelent meg, ám rajongóik érdeklődése és lelkesedése töretlen, amit az is fényesen bizonyít, hogy az említett kiadvány (God Hates Us All) kiadása óta ez volt a harmadik magyar koncertjük.

2002-ben a Summer Rocks fesztivál főbandája voltak, s miattuk töltötték meg a Slayer-fanok a Petőfi Csarnok szabadterét, két éve a Sziget nagyszínpada előtt pedig a monstre fesztivál történetében is ritkán tapasztalt, roppant tömeg előtt játszottak. Ez alkalommal is csaknem dugig volt a PeCsa szabadtere – hogy egy-kétszáz ember még befért volna, azt max. a nyári koncertdömping számlájára írhatjuk.

Az előzenekar végül is nem az igen előremutató, egyéni metalzenét játszó amerikai Mastodon volt, hanem a nem régiben újra aktivizálódott magyar Neck Sprain. A csapat underground körökben jó ideje nagy tiszteletnek örvend, köszönhetően modern metalzenéjüknek, melyben a Slayerre is jellemző thrash metal jegyei épp úgy fellelhetők, mint a Pantera-jellegű zúzások, vagy a Black Sabbath-ot idéző ólomsúlyú riffek.

Az új felállásában mindössze negyedik koncertjét adó zenekar alapvetően jól helyt állt, de a pár héttel ezelőtti, Meshuggah előtti fellépésüket jobban élveztem. Az alaptrióhoz negyedik tagként a FreshFabrikból érkezett Pityesz egyike a legjobb hazai modern metal-énekeseknek, ám még nem tudott teljesen beilleszkedni a három nehézsúlyú figura közé. Persze ettől még a régi és új Neck Sprain dalok egyaránt zúztak, és újfent megállapíthattuk, hogy az Ákos koncertzenekarát is megjárt Bánfalvi Sándor dobos egyike a hazai legjobbaknak.

Igaz, a Slayer dobosa, Dave Lombardo meg a nemzetközi metalszíntéren számít az egyik legjobbnak! Lombardo jó pár évig külön volt a Slayertől, s csupán 3 éve tért vissza – így már a Szigeten is az eredeti, legendás felállást láthattuk. A koncert után olvastam néhány kósza, kritikus élű véleményt a neten, mely szerint voltak pontatlanságok a csapat játékában, meg az eredeti verziókhoz képest lassabban nyomott számok – de én azt mondom, a Slayer még így is „öl” (ahogy a névhez illik)! A tagok átlagéletkora kb. 45 év, és jó volna, ha 1000 metalzenészből 1 képes lenne azt a teljesítményt hozni, amit ez az amerikai négyes kb. másfél órában produkált!

Laikusoknak mondom: a Slayer valószínűleg minden idők legkeményebb, leggyorsabb, legsúlyosabb, legsötétebb és legfélelmetesebb metal zenekara. Ezen kategóriákban ugyan minden bizonnyal akadnak őket is túlszárnyaló bandák, alkotások, hiszen az extrémitás lényege, hogy mindig egyre szélsőségesebb legyen, ám összességében nem tudnék mondani senkit és semmit, aki vagy ami túlszárnyalja a Slayert.
Pláne, hogy komolyan lehessen venni. Mert Tom Araya, a chilei származású énekes-basszusgitáros ugyan elmondhatja ugyanazt az ezeréves, beteges poénját a Necrophiliac előtt a holtakkal való szexuális interakcióról, és szimplán elolvasva a dal húsz éve írt szövegét, titulálhatjuk azt nevetségesnek, vagy szörnyűségesnek egyaránt, ám attól még ahogy ők a színpadon előadják, az egyáltalán nem vicces.

De nem is ez teszi a Slayer-t örökérvényűvé, rossz a példa! Ugyanis a Slayer a háború, a gyilkolás zenei ábrázolásában alkotott olyat, amit nem csak felülmúlni, de megkerülni sem lehet. A legkevésbé sem viccelek, amikor leírom: a Slayer munkásságának helye van az egyetemes zenetörténetben, és megérdemli, hogy valóban klasszikussá emeljék! Aki járt már Slayer koncerten, érti, miről beszélek. De megpróbálom még jobban elmagyarázni.

A Slayert alkotó négy ember semmivel sem több vagy jobb, mint bárki más. Az említett Araya, aki legalább felerészben indián, ránézésre egy egyszerű, szív-lélek figura, a hétköznapi életben a barátságos a legjobb jelző rá. Nem egy agytröszt, de jó arc. Kerry King, az agresszív kinézetű, hosszú szakállát vadul rángató, kopasz, teletetovált figura a tipikus tahó amerikai megtestesülése - amint azt bármely, rosszabb napján vele készített interjú is bizonyítja. A szőke Jeff Hanneman, a másik gitáros, híres vonzódásáról a második világháborús náci holmikhoz – a Slayer ezen témakörrel foglalkozó számos szerzeménye (többek között a hírhedt Angel Of Death, mely Mengele doktornak állít emléket) egyértelműen hozzá köthető, de attól még ő sem egy agysebész. Ennek ellenére jól megtűri a csapatban az indiánt, no meg a félolasz-félkubai dobost, Lombardo-t, aki valószínűleg zeneileg a csapat legképzettebbje, és nem mellesleg olyan produkciókban is részt vett, mint pl. egy Vivaldi: The Meeting című lemez, amin a nagy olasz zeneszerző műveinek speciális feldolgozásaiban dobolt!

Alapvetően persze az ő zsenijük is kellett ahhoz, hogy dalaik, albumaik a metal irányzat legfontosabb alkotásai közé emelkedjenek. De ahogy néztem a koncertet, az jutott eszembe, végül is ők ugyanúgy meghalnak majd, és az ő testüket ugyanúgy megeszik a férgek, amint ugye egynémely szerzeményeikben énekelnek a halál „szépségeiről” – de amit együttesen megalkottak, az jóval túlmutat rajtuk! Ahogy megdörrent a koncerten a War Ensemble vagy a Chemical Warfare, az maga volt a háború! Nem mondom, hogy jól szórakoztam, hogy pozitív élmény volt – de élmény volt, óriási élmény!

Azt mondom inkább: ne legyen többé háború, mert iszonyat, mert szörnyű, mert felfoghatatlan és értelmetlen – de örökké maradjon fenn a Slayer zenéje, hogy emlékeztessen, hogy elmondja, megjelenítse, úgy, ahogy mondjuk Picasso tudta a festészetben (ld. Guernica), vagy mondjuk Hemingway az irodalomban!

És ez még nem minden. Vegyük csak az olyan dalokat, mint a Dead Skin Mask, a Seasons In The Abyss, netán a South Of Heaven, vagy akár a God Send Death: az egész emberi történelem minden horrorja, borzalma, iszonyata felsorakozik e dalokban! Poe, Lovecraft irodalma (vagy akár a Biblia legsötétebb részei) árasztanak olyan mélységes mély sötétet, olyan félelmetes hangulatot, mint ezek a dalok! Meglehet, egyik-másik szöveg horrorisztikusabb, misztikusabb, elvontabb, hogysem nem költészetként, puszta tény-leírásként felfogható, értelmezhető legyen – ám akár bibliai utalásaik, akár szürrealisztikus képeik folytán valóban hordoznak művészi, tartalmi értékeket. Nyilván a hivatalos, a dogmatizált, az intézményesített művészet nem fogadná el annak – de az újítóknak, a szokatlant, mást alkotóknak mindig ez volt a sorsa.

Mindemellett persze ez egy igazi metal koncert volt, melyről biztos, hogy az első sorokban, s pláne a „pit”-ben tartózkodók kék-zöld foltokkal gazdagon tértek haza, és sokan (pl. a cikk írója is) még napokig fájlalták utána a nyakukat, meg a fülüket. Természetesen bődületesen hangos volt a koncert, a tömeg java úgy szórakozott, hogy azt a társadalom norma-rendszerét soha-át-nem-lépők nem tartanák kulturáltnak, és persze maguk a zenészek is vadul rázták a fejüket, és így tovább.

A Slayerre jellemző módon a látványvilág egyszerre volt egyszerű és roppant monumentális. Mint mondottam, a jelenleg őszbe forduló szakállt is viselő Tom Araya egyébként egy rendkívül barátságos emberke, ám ahogy a színpadot elárasztó, a lámpák vérvörös fényében úszó füstből előbukkant jellegzetes alakja, az valami nagyon komoly, emberentúli, talán isteni, talán ördögi jelenség (jelenés) volt.

Még egyszer mondom: amit a Slayer alkotott (és bár rengeteg-rengeteg metal zenekar készített már fantasztikus-csodálatos-óriási lemezeket, de a Slayer mércéjével mérhetőt csak nagyon-nagyon kevesen, pl. a Black Sabbath, akik egyébként a Slayerre is hatással voltak), munkásságuk, dalaik, és élő fellépéseik, túlmutatnak rajtuk, mint embereken, mint zenekaron, sőt, a metal műfaján is.
Aki nincs hozzászokva az ilyesmi zenéhez, annak talán irtózatos, fülsértő zaj az egész – de talán még az is megérzi, hogy a háború, az ölés, a halál iszonyata sosem tapasztalt mélységben és erővel jelenik meg ebben a zenében!