Főkép

Az amazonok Themüszkira világtól elzárt szigetnél élnek, Hippolüté királynő (Connie Nielsen) vezénylete alatt. Úgy hiszik, Zeusz azért teremtette meg őket, hogy a férfiak számára enyhülést, boldogságot, békét hozzanak, miután Árész, a háború istene haragot és gonoszságot plántált az emberek szívébe. Árész végül elbukik, ám nem örökre: az amazonok szerint hamarosan újra visszatér, hogy egy végső, mindennél nagyobb háborút indítson. Themüszkira szigetén erre a mindent eldöntő csatára készülnek, miközben a királynő lánya, Diana lassan felcseperedik. Ám amikor egy idegen pilóta (Chris Pine) zuhan le a szigeten, és hírt ad egy nagy háborúról, amiben a Föld szinte minden hatalma részt vesz, az amazonok mégsem lépnek – Diana (Gal Gadot) pedig saját kezébe veszi a sorsát, és útnak indul, hogy segítsen az emberiségen.

 

A DC filmes teljesítménye az elmúlt évek alapján minimum megkérdőjelezhető. A sorsdöntő 2008-as év óta (amikor a Marvelnél a Vasember dobbantott, a DC-nél pedig A sötét lovag ért el hatalmas sikert) egyre csak a helyüket keresték – először nem akartak univerzumot építeni, aztán, látva a nagy rivális bevételeit, mégiscsak nekikezdtek, de már egy olyan, behozhatatlannak tűnő hátrányból, hogy nem sokan fogadtunk volna rá, sikerül gatyába rázni ezt a filmes világot. Tavaly egyszer a Batman Superman ellen miatt sóhajtoztunk, aztán meg a Suicide Squadnál tűnődtünk, hogy mégis mi járhat a fejesek fejében, de mostanra mintha végre sikerült volna kijelölni azt az utat, amit követni akarnak. A Wonder Woman végre ugyanis az a szuperhősfilm, amire A sötét lovag óta várunk.

 

Ez persze szerintem még mindig nem jelent olyan sokat, még ha a körülményeket látva már emiatt is lelkes lehet a szuperhős-rajongó néző. Ha úgy tetszik: végre sikerült egy olyan filmet letenni az asztalra, amitől nem akarom kikaparni az agyamat, ami megüti a konkurencia közepes-korrekt alkotásainak a szintjét, de azért közel sem tartozik a legjobbak közé. Megnézi az ember, nem utálja különösen, de nem is fog érte annyira rajongani. Nem igazán bánjuk, hogy időt szántunk rá, hiszen szórakoztató, minden rosszabb pillanatra jut egy jobb is, ráadásul műfajának számos képviselőjével ellentétben van lelke, ami abszolút szívet melengető, különösen a DC univerzumában, ahol eddig pozitív üzenetekkel vagy minimálisan is szimpatikus erényekkel nem sokat találkoztunk eddig.

 

Ez persze főként Gal Gadot-nak és Csodanőnek köszönhető. Az elmúlt tíz évben nem sikerült női főszereplővel mainstream szuperhősfilmet készíteni, most viszont egészen remek a szokásostól eltérő gondolkodásmódot vagy megközelítést látni a vásznon – Patty Jenkins jól megtalálta a figura hangját, ami még úgy képes komoly maradni, hogy nem fordul át önmaga paródiájává. Pedig amúgy a kizárólag nők között, a világtól elzártan nevelkedő Diana alakjában több humor is benne lenne (a Marvel valószínűleg ki is aknázta volna), de nagyon jó döntésnek tartom, hogy a poénkodás helyett inkább az érzelmekre helyezték a hangsúlyt. Wonder Woman ugyanis tényleg együtt érez az ártatlan szenvedőkkel, tényleg a részvét, a jó vágya hajtja, ami istenszerű alakjában eposzi méreteket ölt – néhol ugyan eléggé rezgett a léc, hogy elbír-e ennyit a film, de végül kifejezetten szerethető hangulattal ruházta fel az egyébként nem túl erős cselekményt.

 

Ha ugyanis a történet mélyére tekintünk, akkor ott most sem találunk túl sok eredetit vagy lenyűgözőt. Nem mintha baj lenne vele, de – akárcsak a Marvel esetében – már nagyon úgy érzem, hogy lejárt az eredettörténetek ideje. A sztorit és a hátteret illetően leginkább Amerika kapitány első feltűnése vagy a Thor-filmek juthatnak az eszünkbe, közben pedig nagyon kevés az a hozzáadott érték, amit máshol még nem láttunk. Emiatt szerintem túl sokszor válik unalmassá, nem köti le igazán a figyelmünket, hiába működik a karakterek közötti összhang (akármennyire is egysíkúak a szereplők, a pilóta-Diana kapcsolat meglepően kellemes) vagy az alkalmanként megjelenő humor (már amikor nem kínos). Még azt is megkockáztatom, hogy Chris Pine jó választásnak bizonyult, pedig erre előre biztosan nem fogadtam volna.

 

A legnagyobb baj viszont most is a főgonosszal van: Árész figurája sem a kidolgozottsága miatt lesz emlékezetes (akárcsak a többi negatív szereplő), egyes jelenetei szerintem egyenesen katasztrofálisak (az a kacagás!), arról nem is szólva, hogy a végső összecsapást nagyon laposnak gondolom, amin a színészi játékok csak tovább rontanak. Szerencsére, mielőtt még odáig eljutnánk, azért izgalmas és grandiózus pillanatból kijut pár. A világháborús jelenetek szállítják az ilyenkor kötelező hatást, és hát Wonder Womant eszméletlen jó látni harcolni – a lassításokkal, látványos koreográfiákkal dúsított harcjelenetek a film csúcspontjai, ráadásul Rupert Gregson-Williams meglepően erős zenét komponált hozzájuk. Ezek után tényleg érthetővé válik, hogy Wonder Woman miért ikonikus hősnő.

 

Hogy ez elég lesz-e a sikerre, azt már nem tudom megmondani, de én örülök, hogy legalább a „nézhető” kategóriába beverekedte magát a DC. Hogy ehhez női rendezőre, Geoff Johns irányítására vagy Gal Godot megragadó jelenlétére volt szükség, szinte mindegy is: a Wonder Woman talán nem tökéletes, de kiváló kezdete lehet a nyári nagyfilmes időszaknak. Az persze kérdéses, hogy mi lesz ezek után, és vajon az idei Igazság Ligája vagy a következő évek alkotásai (Aquaman, Shazam, Cyborg, Flash) megütik-e ezt a szintet, de most végre van okunk reménykedni.