Főkép

Hogy lesz egy középiskolai futballsztár és egy szépségkirálynő lányából körözött terrorista? Seymour Levovnak, vagy ahogy mindenki emlegeti, „Svéd”-nek látszólag tökéletes élete van: a középiskola legmenőbb srácából a sikeres családi vállalkozás feje lesz, aki elveszi a helyi szépségkirálynőt, hogy aztán szülessen egy szőke és szintén csodaszép lánya – Merry ugyan dadog, de ez az egyetlen folt a tökéletes amerikai mintapolgár életükben. A valóság azonban hajlamos felülírni az idilleket: a tökéletességbe befurakszanak a hatvanas-hetvenes évek erőszakos polgárjogi mozgalmai, a hidegháború, a vietnami háború, és a tévén keresztül Merry ráébred, a csodás kertváros határain túl egy másik világ rejtőzik. A radikálisabb elveket hirdető barátai mellett pedig Merry egy olyan életet választ, amit szülei sosem tudnak igazán elfogadni...

 

Előre leszögezném: nem olvastam Philip Roth eredeti regényét, így arra biztosan nem vállalkozok, hogy összehasonlítsam a két művet, netalán, hogy értékeljem, mennyire sikerült jól Ewan McGregor adaptációja. Az viszont még így is egyértelmű, hogy ha ajánlani kellene valamelyiket, elsőre inkább a könyv mellett tenném le a voksom – érzésre ugyanis McGregor inkább elvett, mintsem hozzáadott. Az Amerikai pasztorál film olyan, mintha a forgatókönyvíró és a rendező nem akart volna többet, mint vászonra vinni a regény cselekményét: ami egyfelől működik, hiszen Roth története önmagában elképesztően erős, másfelől viszont szerintem kicsit visszás, mivel nem tudja levetkőzni magáról az eltérő formákból adódó különbségeket, így egyszerűen nem tud eléggé lenyűgöző lenni.

 

Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy olyan nagy probléma lenne vele: John Romano forgatókönyvíró és McGregor párosa szépen vezényeli a cselekmény ívét, ügyesen építik fel a személyes drámákat, hogy a végére tényleg maga alá temessen az az erő és fájdalom, ami pásztor-idill (természetszerűleg következő) bukásából fakad. Nem botlik meg a folyamat, nincsenek felesleges kitekintések (sokáig féltem, hogy nagyobb hangsúly kerül a polgárjogi mozgalmak vagy a háború témájára), minden eleméből érződik: ez profi munka. A színészekre nem tudunk panaszkodni, a rájuk szabott feladatot tulajdonképpen mindannyian remekül oldották meg, Ewan McGregor és Jennifer Connelly épp úgy, mint Dakota Fanning vagy Valorie Curry (sőt, az utóbbi két hölgy sokkal erősebbnek is tűnt). Ha úgy tetszik, címszavakban: az Amerikai pasztorál szerintem hatásos, korrekt munka.

 

Azért nem vagyok igazán lelkes, mert ennél nem is gondolom többnek. Az a fajta film, amit szívesen megnéz az ember, nem fog közben unatkozni, élvezi az ott látottakat, még érzelmileg is hatással van rá – de ennél nem több, és nem biztos, hogy másnap vagy a következő héten is foglalkoztatni fogja még. Ennek oka pedig érzésem szerint pont abból fakad, hogy a McGregor-Romano páros nem mert eléggé hozzányúlni az alapanyaghoz, így nem sikerült eléggé kihasználniuk a film lehetőségeit. Nem látom a képeken McGregor stílusát, nem érzem azt, hogy igazán egyedi vagy bármilyen módon érdekes lenne: ettől a látottak is színtelennek tűnnek. Az egyes figurákba lehetett volna még többet belerakni (főleg a Svédbe, így mintha McGregor színészként sem lett volna elég erős), olykor kissé papírízűek a párbeszédek, néhány elem erősen feleslegesnek érződött (például Zuckerman alakja csak Roth-ismerőknek fog valamit mondani), így a végeredmény is némi hiányérzetet okoz.

 

Hivatkozhatnék arra, hogy McGregornak ez az első nagyjátékfilmes rendezése, de nem akarok kifogásokat keresni – a lényeg, hogy ez olyan alap, amire a jövőre biztonsággal építkezhet (mégiscsak értékelhető, sőt, „korrekt” módon adaptált egy olyan nagyregényt, mint az Amerikaipasztorál!). Mi pedig gazdagodtunk egy olyan Roth-adaptációval, ami legalább esszenciálisan átadja az élményt, amit az olvasása jelenthet: betekintést az amerikai idill mögé, ahol nem találunk mást, csak fájdalmat és félrement életeket.