Főkép

Ez a fura című film a magyarországi számítógépes játék-fejlesztésről szól, elsősorban a ’80-as évekbeli hőskorról, de jó sok érdekeset és izgalmasat megmutatva a ’90-es évekből is. Hogy ez nem hangzik sem érdekesnek, sem izgalmasnak? Lehet, de a film mégis az.

 

Bár a V4 egy dokumentumfilm, van neki egy mókás, a ’80-as évek pixeles játékait idéző módon megjelenített keretsztorija (valamint a legtöbb interjúnál az adott személyhez kapcsolódó, szintén számítógépes animált háttereket láthatunk, ami óriási húzás!). A jövőben a virtuális valóságok lesznek a nép ópiuma, melyek közül az egyik nagy siker az, melyben újraalkották a 20. század végének számítógépes játék-világait. Egy titkosügynök ebbe hatol be, hogy felfejtse a korszak titkait – és amit talál, az még számomra, egykori gamer számára is döbbenetes. Kiderül ugyanis, hogy a ’80-as évek második felében, amikor még létezett a vasfüggöny, s mi mögötte éltünk, magyar fejlesztők alkottak meg forradalmi kódokat és játékokat, melyekkel felbecsülhetetlen mértékű hatást gyakoroltak nemcsak a nemzetközi játékszíntérre, de magára a számítástechnikára is. Zseniális magyar programozók olyan dolgokat hoztak ki a korszak legnépszerűbb gépéből, a legendás Commodore 64-ből, amire az azt megépítők nem tartották képesnek a masinát. Például magyarok programoztak először mozgatható 3D objektumot, 3D-s labirintust, teljes képernyős, mozgó horizontot (a belső nézetes repülőgép szimulátorok alapját), valós fizikát utánzó autószimulátort, s így tovább. Emellett merőben szokatlan és újító játékötletek tömkelege is származott ebből az elzárt kis országból, melyben mégiscsak volt egy résnyire nyitott kisajtó, amin át néha beáramlottak a COCOM listás gépek, s ki a világhódító játékok.

 

Mindezt azok mesélik el, akik csinálták, kezdve a korszak legfontosabb (sőt, ha úgy tetszik egyedüli) hivatalos játékfejlesztő cégének, a Novotrade-nek az akkori vezérigazgatójával, Kiss Donáttal és további kulcsfigurákkal, át megannyi fejlesztőn, programozón, grafikuson (köztük olyan neveken, mint Mérő László, akit matematikus-pszichológusként ismerünk, de kiderül, hogy a bölényterelős klasszikus játékot is ő találta ki; vagy Horváth Attila, aki számtalan magyar rockhimnusz dalszövegét is jegyzi) a számgépes zeneszerzőig, aki az Imperium Galactica II kapcsán BAFTA-díjat kapott. Sőt, Beregi Tamás, a Pixelhősök: A számítógépes játékok első ötven éve című remekmű szerzője is szerepel a filmben (követeljük a könyv újrakiadását!). Mi több, jó pár angol és amerikai érintett is szóhoz jut a V4-ben, köztük az a világhírű Ian Livingstone, akinek Kaland-játék-kockázat könyvei szintén abban a korszakban jelentek meg és hatottak sokunk életére. Elképesztő sztorikat hallhatunk, melyek sokszor annyira szórakoztatóak, hogy a moziteremben a nézők egy emberként kacagtak rajtuk. Hogy például hogyan írt programot egy magyar csapat a teljesen zárt, japán Nintendo platformra, hát, az annyira jellemző a magyar leleményességre!

 

De nemcsak móka és kacagás ez a film. Egyben sajátos dokumentuma a rendszerváltás előtti és közvetlenül -utáni kornak is, és az is kiderül, hogy miért alakulhatott úgy, hogy épp a magyar fejlesztők lettek ilyen (amúgy nemzetközileg nem igazán elismert) hatással a számítógépjátékok világára. És ez azért egyben keserű is. Személyes szinten is volt némi szomorúság bennem a filmet látva. A filmet – és a közönséget. A második (ismételten teltházas) budapesti vetítésen láttam a V4-et, és a nézők zöme késő-harmincas, de inkább negyvenes, kopaszodó fickó volt, nőnemű lényt tán soronként egyet lehetett látni, szóval nyilvánvalóan elsősorban azok jöttek el megnézni, akik mindezt megélték. Persze jó kis emlékeket hozott elő a film, de közben nem tudtam nem észrevenni, hogy lám, eljárt fölöttünk az idő. Ez persze a V4-ben is látszik, sőt, nagyon kurtán-furcsán ér véget a film, ahogy meglehet, a magyar számítógépes játék-fejlesztés is, bár nincsenek erről infóim.

 

Magam úgy 17 éves korom körül, ’92-93 táján álltam le a játékkal, és addig sem voltam benne annyira, hogy ne legyen új nekem a filmben elhangzó infók zöme. Viszont a legsikeresebb magyar szöveges kalandjátékok íróját, Rátkai Istvánt anno én hívtam meg a sulinkba az iskolai napokra, hogy meséljen az Időrégészről és a többiről. És persze, mindez már a múlté, és senki nem játszik már ezekkel, és hogy is játszana, amikor még az okostelefonok is ezerszer többet tudnak, mint anno az a nyomorult C64-es, amiből mégis csodákat hoztak ki a magyar kockák. S még az is eszembe jutott, hogy akik ott voltak a teremben, azok akkor legfeljebb játékmásolgatós klubokból ismerhették egymást, amúgy csak ültek szobájukban egyedül és bámulták a tévét vagy monitort, így végképp idegenek egymásnak, míg egy évtizeddel később már internet fórumos nickneveiken szólíthatták volna egymást.

 

Mégis azt mondom, nemcsak az egykori játékosoknak érdemes megnézniük ezt a filmet, akik nosztalgikus szívszorítást éreznek minden, a filmben feltűnő játék kapcsán, és értik a belsős poénokat is, hanem mindenkinek, akit érdekel, hogy ami most van, milyen előzmények útján lett azzá, legyen szó bár számítástechnikáról vagy Magyarországról. És mindenkinek, aki szereti a valós életbeli, remek sztorikat. Mert ez az, amitől igazán működik a Vakondok 4, ezért olyan jó élmény. A hivatalos honlapon szerepelnek a további vetítési dátumok: https://www.vakondok4.hu/.

 

S akinek a film nem elég, a V4 honlapján a felvett, 60 órányi anyagból a filmbe be nem került jó pár részletet megnézhet, s kiderül az is, hogy azért Vakondok 4 a film címe, mert ez a filmes csoport már három, a magyar underground mozgalmak más területeiről szóló filmet is készített korábban, melyek szintén érdekesek és izgalmasak. Kíváncsian várom, mi lesz a következő, és sokáig éljenek a Vakondok!