Főkép

Szerkesztőségünk tekintélyes része nagy rajongója a sci-fi filmeknek, még akkor is, ha a legtöbb ilyen kategóriájú alkotás bizony nincs annyira az ínyünkre. Idén akármennyire is élveztük mondjuk az új Star Trek kalandot, vagy merültünk el az amerikai álom nosztalgikus csodájában A függetlenség napja folytatásában, azért közel sem ilyen filmek jelentik nálunk a nagybetűs sci-fi Élményt. (Talán nem árulok el nagy meglepetést, ha sokan elég kétkedve nézünk az új Star Wars spinoff elébe is...)

Ilyen időkben pedig nagyon vártuk az Érkezést, hátha újabb mérföldkő születik a zsánerben, de aztán valamiért mégsem szánta rá magát senki, hogy ajánlót írjon róla – úgyhogy arra gondoltunk, inkább többen is megosztjuk a véleményünket. Mi így láttuk az Érkezést.

 

Dr. Benkő Marianna

 

Igazából nehéz összefoglalni, milyen élmény volt számomra az Érkezés, mert valahol még most is a hatása alatt vagyok. Régen láttam már olyan filmet a moziban, ami az első pillanatokkal bevont a világába, és onnan nem eresztett, ez pedig ilyennek bizonyult. Izgalmas szellemi játék, ami partnernek tekinti a nézőt, és megköveteli tőle, hogy ne csak passzív szemlélődő legyen, de emellett nem feledkezik meg a történet érzelmi vonulatáról sem. A nyelvészet, mint sci-fi háttér különösen tetszett (bár ez inkább az eredeti novella), de a történeten túl a zene, a fényképezés, a színészi játék mind-mind elsőrangú. Ennél többet még nem tudok írni, de teljesen lenyűgözött Denis Villeneuve alkotása.

 

Németh Attila

 

Egy klasszikus tudományos-fantasztikus film, amely a művészi megformáltság igényét a rengeteg közeli képpel és vágással önmagában nem éri el. Feszes, de nem feszült történet, a Hatodik érzékhez hasonló, több mindent átértékelő fordulattal.

 

Szabó Dominik

 

Számomra mostanra egyértelművé vált, hogy nincs Denis Villeneuve-nél jobb zsánerfilmes rendező. Hihetetlen az az elegancia, ahogy filmre vitte Chiang novelláját: nemcsak közel tökéletesen adaptálta (figyelembe véve az eltérő eszközöket a mozgókép és az irodalom között), hanem képes volt olyan profizmussal, olyan megnyerő erővel leforgatni, hogy az év egyik legjobb filmjét köszöntsük az Érkezésben. (Egyébként a novellával nagyon jól kiegészítik egymást – érdemes elolvasni a mozi után.)

 

Engem teljesen lenyűgözött Villeneuve minimalizmusa: nem tör nagy babérokra, nem akar beleesni a szokásos idegenes filmek csapdájába, nem akar mindenáron valami hatalmasat alkotni – és ezzel sikerül neki. Szerintem egyszerűen minden klappolt ebben a filmben: Amy Adams karakterének érzelmi drámája, az idegenek nyelvének felfedezése, a megragadó csavar a befejezésben, no meg Jóhann Jóhannsson finom zenéje és Bradford Young közeli, húsba vágó kamerakezelése. Nem merem azt mondani, hogy még sokszor akarom megnézni (mert ahhoz azért itt-ott én is érzem a hibáit), de így is kiemelkedően jó élmény.

 

Takács Gábor

 

Három dologgal rontottam el az Érkezés filmélményemet. Először is nem sokkal hamarabb fejeztem be az alapjául szolgáló novellát. Másodszor, tavaly nagyon megfogott a Sicario, ahogyan arról írtam is itt. Harmadszor, pár nappal korábban láttam az Éjszakai ragadozókat, ami nemcsak, hogy letaglózó filmélmény, de Amy Adams ott lebilincselő alakítást nyújt. És hát a kritikák is feltornázták az elvárásaimat. Így történhetett, hogy az Érkezés feléig nem tudtam önállóan értékelni a filmet, hanem mindezen elemektől meghatározott valamiként. Nem csoda, ha kicsit savanyú szájízzel hagytam ott a mozit, holott ez a film sokkal többet érdemel.

 

Mert nem egyszerűen jól adaptálja Ted Chiang novelláját, hanem hozzáad, érthetővé teszi, remek atmoszférát teremt, jól válogatja meg a szereplőit, akikből nem csinál klisés figurákat, jól kezeli az ismerős konfliktusokat is. Mindehhez pedig olyan hátborzongató jeleneteket komponál, mint amikor először találkozunk az idegenekkel. Dennis Villeneuve jól ugrotta meg a lécet, amit a nézők elé tettek: talán csak azt a lécet nem sikerült, amit ő rakott saját maga elé, vagy amit én.

Ülepednie kell, hogy a sok jóra emlékezzek, ne a kevéske rosszra, rongyosra kell hallgatnom a soundtrackjét, és mindenkinek el kell mondanom: vigyázzatok, ne rontsátok el úgy a filmélményeteket, mint én.

 

Uzseka Norbert

 

Ted Chiang novelláját, úgy, ahogy van, lehetetlenség lett volna filmre vinni, Denis Villeneuve rendező és Eric Heisserer forgatókönyvíró azonban úgy írta át, hogy ugyanolyan jó lett, csak máshogy. A kettő együtt tökéletes kört képez.

Nem tudom, aki nem olvasta a novellát, hogy tudja értelmezni a filmet, de számomra katarzis volt. Megrázó és gyönyörű, minden idők egyik legjobb sci-fi filmje.

 

Néhány benyomás:

Az idegenek tényleg idegenek, és még tán Lovecraftnak is tetszenének külsőleg… :) A zene a legfélelmetesebb részeknél Philip Glass-t idézi, a Koyaanisqatsi című filmből, és ez jó. Ahogy az is, hogy mindenhol máshol pont olyan ízléses, visszafogott és lassú, mint a film egésze. Lenyűgöző a fényképezés is, akárcsak Amy Adams játéka.

Filmen más az üzenet (messze pozitívabb talán, de nem hollywoodi értelemben, hanem kanadaiban – szerintem nagyon fontos, hogy a rendező kanadai). Filmen nyilván máshogy kellett megjeleníteni a heptapodokat, de a logikájuk írásban jobban átjött – szinte már-már értettem is. De az emberi rész mindkettőben ugyanolyan erős.

A film (és novella) egyik fő témája a kommunikáció, és azt érzem, hogy mindenféle szinteken kommunikál velem. Meg kéne nézni hang nélkül, és aztán kép nélkül, csak a hangot. Beszélgetni kell róla. (És valahogy kideríteni, hogy mi az a magyar szó, amire a film egy pontján utal valaki?!)