Főkép

Ez egy rendkívül különleges animációs film. Megannyi értelemben különleges, de leginkább azért, mert, bár Amerikában készült, és rengeteg kaland, akció és humor van benne, olyan ősi és mély mondanivalót hordoz, amilyet manapság nagyon ritkán találni meg a mozgóképes médiumban. Mesefilm, mely nem átall félelmetes és szomorú is lenni – híven úgy az igazi, valós élethez, mint ahhoz a világhoz és üzenethez, amit bemutat és elmond.

 

Kubo egy japán fiú, aki a sziklás tengerpart egy barlangjában él beteg édesanyjával, és abból tartja fenn kettejüket, hogy lejár a közeli faluba és varázslatos meséket mesél, melyeket a három húros, régi japán hangszeren, a samiszenen kísér – s melyeket csodamódra életre kelő origami figurák játszanak el. Anyukája csak néha van tiszta tudatánál, és akkor rendre elismétli Kubónak a saját történetüket: hogy az apja, Hanzo volt minden szamurájok legnagyszerűbbike, hogy Kubo fél szemét az anyai nagyapja, a Holdkirály vette el, és hogy soha, de soha ne maradjon kinn éjszakára, mert a nagyapa a másik szemét is meg akarja szerezni…

 

Aztán egy este Kubo mégis kinn marad, és ezzel kezdetét veszi az a veszedelmekkel teli nagy kaland, melynek során a fiú megpróbálja megtalálni apja régi, varázs hatalmú fegyvereit. A kutatásban két társa is akad: egy beszélő Majom és egy Bogárrá változtatott, minden emlékétől megfosztott, elátkozott szamuráj. Amit meg kell keresnie, az egyrészt saját maga, ahogy az minden gyermeknek feladata, mikor felnő; másrészt pedig a családja – s ez a kettő összeforr, hiszen utóbbi nagyban alakítja azt, hogy kik vagyunk, és hol találjuk meg a helyünket a világban.

 

A film megkapó őszinteséggel szól életről és halálról, de közben elképesztően látványos és izgalmas. A látvány azért is különleges, mert a szereplők bábok: a Laika animációs stúdió az egyik legősibb filmes technikát, a stop-motiont keveri a modern számítógépes trükkökkel, de úgy, ahogy előttük soha senki. Ami annyit tesz, hogy több, mint 130 ezer beállítást fotóztak le a filmhez egyenként, viszont a hátterek és effektek digitálisan készültek (és előbbiek sokszor lélegzetelállítóan szépek). A Laika készítette a Coraline, a Paranorman és A doboztrollok című filmeket is, felismerhető stílusa, képi világa van, melyben szintén egyesül a régi és az új. Viszont a Kubóra elismerten hatottak olyan japán rendezők, mint Kuroszava és Mijazaki Hajao (de nekem az utóbbi hatását szintén magán viselő, amúgy ír gyártású A tenger dala is eszembe jutott róla).

 

A rendező, Travis Knight azt nyilatkozta, hogy gyerekkora óta odavan Japánért, annak kultúrájáért, történelméért, de még a japán konyháért is, és úgy készítette ezt a filmet, ahogy Mijazaki mesélt Európáról: nem a valódi Japán középkort igyekezett megfesteni, hanem valamit, ami benne mindebből lecsapódott. Így a történetben erős a nyugati hatás is, de nem könnyű, és nem is kell különválasztani a nyugati és keleti szálakat. Ahogy a sztori monumentális oldala az örök harcról jó és rossz között is teljesen egybefonódik azzal, hogy a család, a szeretet és a személyes emlékek micsoda erőt jelentenek. Csakígy helye van a poénoknak, melyek sem nem erőltetettek, sem nem elcsépeltek, és a félelmetes részeknek is, melyeket nem is a humor old, hanem az, hogy a hősök végigjárják a maguk útját. Valami nagy harmónia és hitelesség van ennek a mesének az alapjaiban, valami, ami épp úgy megvolt a különféle európai mítoszokban, mint a távol-keleti legendákban, és mely mindmáig mélyen belül lévő, ősi húrokat pendít meg a nézők szívében. Ezen húrok nélkül talán nem is lennénk emberek.