Főkép

Színészek, rendezők, operatőrök, producerek, zeneszerzők, sminkesek, díszlettervezők és még sokan mások: két filmet könnyen össze lehet kötni egy (vagy több) azonos alkotójuk alapján. Mi pedig pontosan ezt tesszük ebben az új, havi sorozatunkban: cikkírónk kijelöli, hogy az ő általa ismertetett film melyik alkotójával folytatódjon a lánc, akinek egy másik filmjével haladunk tovább, amiből a szerzőnk ismételten megnevez egy alkotót.

 

Szinte hihetetlennek tűnik, hogy az egyik első mozis élményem is ehhez a filmhez kapcsolódik: valamikor, 1995 táján voltunk öcsémmel először moziban önállóan, és akkor még kicsi, fénymásolt, fekete-fehér lapokkal promózták az Interjú a vámpírralt. Persze, ez még akkor kevéssé érdekelt, de a mozis élmény részeként ez beleégett az agyamba (sőt, az is lehet, hogy ez a kis reklám is megvan még valahol a fiókom mélyén). Később persze elolvastam a regényt, beleszerettem a Vámpírkrónikák világába, így érezhetően nagyobb elvárásokkal ültem le, akkor már a tévé előtt. És utáltam a filmet. Nem tudtam elképzelni, kinek jutott eszébe, hogy ne a szőke Brad Pitt legyen a szőke Lestat, de még inkább az, hogy Tom Cruise-ra hogy adhattak világos parókát. Hiába, anno még mások voltak a standardjaim, és jobban rajongtam a regényért (és a Top Gun szépfiújáért), mint hogy részleteiben nézzem ezt a filmet. Nem olyan régen mégis újranéztem és rájöttem, jó kis mozi ez.

 

Louis de Pointe du Lac vámpír – és ezt el is árulja egy ifjú riporternek, aki cserébe interjút kér tőle. A férfi elbeszéléséből megismerjük a pezsgő 19. századi New Orleanst és Párizst, hogy ebben a korban hogy élt és vadászott egy apró vámpír-bokor. De megismerjük az öröklét magányát és azt is, hogyan próbálnak hőseink enyhíteni rajta.

 

Anne Rice ugyan kicsit szétvagdosta saját regényét, de a reménytelen halálvágyat és az egyes szám első személyű elbeszélést nehéz kommersz módszerekkel ábrázolni. A laza narráció végül is jó eszköznek bizonyult, Louis és Lestat fontos mondatai mind megjelennek valamilyen formában, bár a film több esetben fecseg olyan témákról, amiket a könyv csak éreztet, különösen Claudia cselekményszálával kapcsolatosan. De a változtatások, az egyes cselekményszálak kihagyása, mások kibővítése összességében megfelelően adja vissza a regény melankóliáját.

 

Végül a szereplőkkel sincs komolyabb gondom. Tom Cruise-on még látszik, hogy teper azért a világsztár státuszért, és sokat beletesz Lestat figurájába. A filmnek még valamilyen formában sikerült is érzékeltetni a karakter összetettséget, amit igazából a regénysorozat csak a második epizódban bontott ki igazán. Brad Pitt ellenben nem túl emlékezetes Louis, nem éreztem, hogy sokat hozzátenne a figurához – bár legalább megtartották a férfi kívülállóságát, amit végső soron jól, bár kicsit halványan visszaadott a színész. Az urak előtt azonban mégis Kirsten Dunst vitte el a pálmát, mert fiatal kora létére képes átadni a karakter mélységeit. De a filmet mégsem ők viszik a hátukon, hanem a hangulatot átadó zene és látvány.

 

Elliot Goldenthal ihletett dallamai, Philippe Rousselot csodás képei és Dante Ferretti korhű díszletei és jelmezei teremtik meg igazán azt az illúziót és talán a kis koron kívüliséget is, ami szükséges, hogy hihessünk egy vámpíros történetnek. Az éjszakai városok ritkán jelennek meg ilyen fénnyel, és már csak emiatt érdemes megnézni a filmet. A Guns’n’Roses pedig tényleg már csak hab a tortán, hogy a mai világunk is megjelenjen ebben a nagy időtlenségben.

 

Az Interjú a vámpírral adaptációja könnyedén kiemelkedik a vámpíros filmek tengeréből fantáziájával és kidolgozottságával, de könyvadaptációként is megállja a helyét. Persze, nem tökéletes, az a kevés számítógépes effekt, amit alkalmaz, mai szemmel már feltűnő, de ez összességében semmit nem von le az érdemeiből. Időtálló alkotás, ott van a helye a legjobb vámpír-tematikájú filmek között.

 

Legközelebb Neil Jordan egy másik filmjével, a Nem vagyunk mi angyalokkal folytatjuk rovatunkat.