Főkép

Még be sem mutatták a hazai mozikban, máris mindenhol hallani Hajdu Szabolcs legújabb filmjéről, ami a (kissé kacifántos) Ernelláék Farkaséknál címet kapta. Persze megérdemelten cikkeznek róla, elvégre rögtön egy (dupla) győzelemmel indult az Ernelláék pályafutása, Karlovy Vary-ban ugyanis nemcsak a legjobb filmért járó Kristály Glóbuszt nyerték meg, de a legjobb színésznek is Hajdu Szabolcsot találták. Aztán a miskolci Cinefesten elhozta a közönségdíjat, majd elkezdődtek a lakásvetítések – hiszen különleges forgalmazási módszerrel, a „rendes” mozibemutató előtt különböző budapesti lakásokban, kisebb, 20-25 fős társaságoknak is vetítették a filmet. Az eredetileg egy színdarabként létező alkotást mindenféle pályázati pénz nélkül készítették el, komoly költségvetés hiányában pedig Hajdu Szabolcs és felesége, Török-Illyés Orsolya saját lakásában forgattak, így a szereplők között nemcsak Hajdu és Török-Illyés párosával találkozunk, de még a gyerekeikkel, Lujzával és Zsigával is, sőt, az operatőri teendőket is Hajdu tanítványai (a Metropolitan Egyetemről) látták el.

 

Persze kalandos és sajátos filmkészítési módszer ide vagy oda, valójában nem ez a fontos, hanem hogy milyen lett az Ernelláék Farkaséknál. Amire egyszerűen nem tudok röviden felelni, annyira sok mindent érzek ezzel a filmmel kapcsolatban – de talán már ebből is kiviláglik, hogy nem mindennapi alkotás született. Kezdjük talán mégis a külsőségekkel: Hajduéknak az elmúlt évtizedek legtermészetesebb magyar filmjét sikerült elkészíteni. Azzal, hogy a saját lakásukat használták helyszínként (ráadásul elmondásuk szerint nem is rendeztek át semmit, minden úgy áll, ahogy a mindennapok során), máris sikerült egy olyan légkört teremteniük, ahol tényleg semmit sem érez az ember művinek vagy erőltetettnek (amire szükség is van, hiszen a közel másfél óra végig a lakásban játszódik). A jól összeszokott színészek, a Hajdu-családdal az élen, képesek voltak minden jelenetet élettel megtölteni, ráadásul most végre megdőlt az a sztereotípia, miszerint minden magyar film tele van mesterkélt párbeszédekkel. Ez a fajta, teljesen magától értetődő természetesség pedig már akkor eltölti a nézőt a jól eső „ismerősség-érzettel”, amikor még csak az első képkockák villannak fel – és akkor hol vannak még az igazán fájó pontok!

 

Ilyenből ugyanis nincs hiány, sőt, az első félóra után erősen elgondolkodtam azon, vajon meglesz-e még az arcom a végére, annyira le szerettem volna néha kaparni. Az Ernelláék Farkaséknál tipikusan az a film, amin borzasztóan kínlódsz, de úgy, hogy fél percenként fészkelődsz a széken; még véletlenül sem nézel a vászonra, hogy ne kelljen figyelni, ahogy a szereplők (néha bizony elég idegesítő módon) ölik egymást. De közben meg hangosan nevetsz rajta, néha kínodban, néha azért, mert tényleg szellemes, és egyszerre csak azt veszed észre, hogy akármennyire is gyűlölöd, közben mégis szereted ezt az egészet. Rájössz, hogy annyira ismerős, hogy az már kényelmetlen, sőt, fájdalmas – olyan, amit nem akarsz látni. Aztán mégis folytatod, végigdarálod a filmmel a „midlife crisis” problémáit, a kisgyermekes gondokat, a „menjünk külföldre vagy maradjunk” dilemmát, az ezernyi apró „egymás agyára menés” hajtépős-üvöltős pillanatait, közben meg másodpercről másodpercre még kellemetlenebb, még viccesebb lesz, még jobban imádod – és még jobban szeretnéd, ha minél előbb vége lenne. Egy valami biztos: nem tudsz tőle szabadulni.

 

Pedig látszólag nem mond nagy újdonságot az Ernelláék Farkaséknál. Alaphelyzete egy igazi klasszikus kamaradarabot vetít előre (hiába, az eredeti verzió színházba készült): elvégre ahogy Farkashoz (Hajdu Szabolcs) és feleségéhez, Eszterhez (Török-Illyés Orsolya) megérkezik utóbbi nővérének családja (Tankó Erika, Szabó Domokos, és lányukként Hajdu Lujza) a nem túl jól sikerült skóciai kivándorlás után, szinte látjuk magunk előtt a kirobbanó indulatokat, a felszínre kerülő régi sérelmeket, a fájdalmas veszekedéseket és üvöltözéseket. Katalizátornak ott a pénzgond, az eltérő életfelfogás, az egyébként is meglehetősen elhidegült kapcsolatok, az irigység... no meg Brúnó (Hajdu Zsigmond), Farkasék gyermeke. Azonban minden félelmem ellenére mégsem vesz sablonos vagy unalmas fordulatokat a forgatókönyv, sőt, tökéletesen egyensúlyozik olyan jelenetek határán, amiből kényelmesen belezuhanhatna a giccs és a hatásvadászat mocsarába, de mégsem teszi. Mert az nem lenne őszinte.

 

Talán ez a kulcsszava ennek a filmnek: az őszinteség. Nemcsak a színészek játékában vagy a figurák párbeszédeiben megmutatkozó őszinteség, hanem az egész alkotást átjáró, törékeny, de mégis hihetetlenül szimpatikus őszinteség. A filmes általánosítások ellenére megmaradó személyes gondolatok őszintesége, a „minden így is történhetne” ismerős-fájó, kimondott-kimondatlan őszintesége, a szívvel-lélekkel filmezés lelkes őszintesége. Amikor minden jelenet mögött ott érzed az alkotókat, akik hozzáteszik a saját gondolataikat, tehetségüket, lelküket a filmhez. Így lesz az Ernelláék Farkaséknál ennyire elképesztő filmélmény: lenyűgöz, beléd mar, nevetésre, sírásra, gondolkodásra ösztönöz. Muszáj még megnézés után is foglalkoznod vele. Bízom benne, sokan adnak neki esélyt.