Főkép

Nemrég jelent meg a Fanfara Complexa első nagylemeze, Tánc alá címmel, és úgy gondoltam, mielőtt a világzenei rovatban leírnám a véleményemet róla, megnézem a zenekart élőben, mert így teljesebb képet kapok róluk, mint pusztán a rögzített hanganyag alapján.

 

Számomra meglepő módon – úgy tűnik, manapság minden koncerten találkozom valami meglepővel – igen vegyes közönség gyűlt össze a Fonóban, a karon ülő kisdedtől a nyugdíjasig minden korosztály képviseltette magát, sőt, non plus ultraként mögöttem egy angolul beszélgető pár foglalt helyet. A terem berendezése sejtette, hogy ez egy üldögélős koncert lesz, mivel gyakorlatilag a rendezők telepakolták székekkel a termet, így nem kellett attól tartanunk, hogy a táncolók által felvert portól végigtüsszögjük az estét. Ami azért volt fura, mert az estét indító együttes nagylemezének címe (Tánc alá) bizony arra utal, hogy ők táncolni való muzsikát játszanak. Zenéjükben főként moldvai hatások érvényesülnek, de időnként más tájakat is megidéznek, mi több, a „Klapka légió” révén magyar motívumok is feltűnnek. A felállás – harmonika, dob, két szaxofon és egy lantos – repertoárjának nagyobbik része instrumentális szerzeményekből áll, amelyek hallatán azonmód a táncház jutott az eszembe, mivel annyira táncra késztető amit játszottak, hogy máig nem értem, miként maradtunk ülve, amikor minden mozgásra buzdított bennünket. Lelki szemeimmel láttam magam előtt a pergő-forgó párokat, a libbenő szoknyákat, a kurjantó férfiakat. Mert amit a Fanfara Complexa csinál, az tényleg erre van kitalálva: tánc+emberek=jókedv és mozgás.

 

Mind technikailag, mind zeneileg nagyon toppon van az öt muzsikus, a nyilvánvaló hangszeres tudáson kívül érződik a közöttük meglévő összhang, no meg a sokéves tapasztalat. Egy biztos, a műsorukban kakukktojásnak számító, énekkel előadott tétel (Kórház ballada) aratta a legnagyobb sikert, és a dallam, valamint a szöveg olyannyira maradandónak bizonyult esetemben, hogy írás közben önkéntelenül elkezdtem dudorászni magamban. Mindent figyelembe véve azt mondom, bőven van még potenciál a Fanfara Complexa együttesben, csak koncertezzenek és zenéljenek sokat, meg írják ezeket a pörgős, táncra késztető számokat.

 

 

Rövid szünet után előbb a hangszerek, majd nem sokkal később a zenészek is a színpadra kerültek, hogy elkezdődjön az est általam legjobban vár programja, a Buda Folk Band koncertje. Az utoljára megjelent, 2015-ös Saját gyűjtés című lemezük alapján – amely egyébként módfelett tetszett – már régóta terveztem megnézni őket, és látni, hogy mire képesek élőben. Az első meglepetést a négy vonós okozta (a szám időnként lecsökkent háromra, amikor Csoóri Sándor Südi tamburára váltott), ugyanis a lemezen nem tűnt fel, hogy ennyire meghatározóak a zenében. A következő örömteli hírt akkor hallottam, amikor kiderült, új számokat is játszanak az este folyamán, majd a koncert végén újra csodálkoztam, hiszen teljesítettek egy közönségkérést (Hortobágyi kocsmárosné). Bár vicces formában elhangzott az, hogy ő fellépésük csupán kiegészítő ráadás a Fanfara Complexa lemezbemutató koncertjéhez, számomra ők voltak az est kiemelt eseménye.

 

Egy biztos, hogy az általuk játszott magyar világi zene ezen az estén lehengerlőnek bizonyult, szerintem meggyőzőbbek voltak a Fanfara Complexánál. Ezt csak részben tudom be annak, hogy dalaikhoz ének is társult, mi több, az énekesi feladatokat ügyesen megosztották hárman-négyen egymás között (nekem még mindig Márczi Anna Tücsi hangja tetszik a legjobban), sokkal inkább a sokévnyi színpadi tapasztalatnak, illetve a jól összeállított koncertprogramnak.

 

A két együttes között nemcsak az a kapcsolat létezik, hogy ugyanazon az estén léptek fel, hanem a tagok között is van átfedés, elvégre a harmonikás Salamon Soma mindkét formációban látható volt. Bár tény, a Buda Folk Band tagjaként más hangszert is kézbe vett, úgyhogy le a kalappal előtte. Ez egyébként érvényes a többiekre is, hiszen nagyon-nagyon virtuóz módon kezelték a hangszerüket, de nem versengő, hanem inkább egymásra néző, egymást inspiráló, a nagy egészet szem előtt tartó módon.

 

Gondolkodtam, miként lehetne zárásként pár mondatban megfogalmazni a magyar világi népzene lényegét, de nem igazán jártam sikerrel – ezért inkább csak az együttesre hivatkozom, akik szerint ez a zene pontosan az. Ezen az estén szomorú nótát nem hallottunk, ellenben emlékezetes momentum több is akadt. Ilyennek bizonyult például a „Tavasszal”, vagy a korábban említett „Hortobágyi kocsmárosné” című szerzemény. Egy biztos, ezen az estén is kiderült, hogy zenélni jó dolog, zenélni tudni még jobb, és mindezt megmutatni a közönségnek meg egyenesen fantasztikus. Mindezeken felül arról is meggyőződtem, hogy a Buda Folk Band magyar világi népzenéje mennyire magával ragadó, szerethető muzsika. Éppen ezért arra biztatom az együttest, hogy ne törődjenek mással, játsszák amihez kedvük van, menjenek tovább – és nem utolsó sorban készítsenek új lemezeket.

 

Fotóalbum