Főkép

„Ebben a szakmában… Ti, magyarok minden kis szir-szart szakmának neveztek, nem igaz? Ebben a szakmában nem árt, ha kicsit beteg az ember.”

 

A filmszakmához nem igazán értek, de ez nem akadályoz abban, hogy filmekről írjak, hiszen csak a benyomásaimat, élményeimet szeretném megosztani. De külső szemlélőként azt hiszem, a filmszakmában — illetve azt hiszem, bármilyen kreativitásra és alkotásra épülő tevékenység során — tényleg nem árt, ha legalább egy kicsit beteg az ember. A Tiszta szívvelt megnézvén nyugodtan állíthatom, hogy Till Attila a szó legpozitívabb értelmében az.

 

Nem tudom, kinek jutott volna még eszébe egymás mellé tenni két kerekesszékes karaktert, két elképesztően különböző háttértörténetet, egy rakás stukkert, meg néhány színes műanyag szatyrot, és ebből egy olyan történetet kerekíteni, ami nemcsak működőképes, de… Hát, ami engem illet, maradjunk annyiban: kész szerencse, hogy a sajtóvetítésen vettem részt, ahol egyébként is illik megtapsolni a művet, mert különben elég hülyén vette volna ki magát, ha egyedül nekiállok lelkendezni.

 

Miért szerettem ennyire a Tiszta szívvelt? Mert valljuk be, hiába ér el egyre nagyobb sikereket a hazai filmszakma, még mindig előítéletekkel ülünk be egy-egy magyar alkotásra – ha egyáltalán beülünk. Én sem prekoncepciók nélkül indultam a vetítésre, noha az előzetes és a műfajbesorolás („kerekesszékes akcióvígjáték”) már kellően felcsigázták az érdeklődésem, gondoltam, ilyet itthon még azért nem láttunk. Hát nem is! A történet legnagyobb pozitívuma, hogy úgy tud abszurd lenni, hogy nem rugaszkodik el teljesen a valóságtól, és közben végig konzekvensen közvetíti az üzenetét. Sok magyar film nálam ott csúszik el, hogy mindenáron a mindennapitól eltérő karaktereket, helyzeteket, drámákat és konfliktusokat erőlteti, ezzel aztán végleg elvéve a bele- és együttérzés lehetőségét a nézőtől.

 

A Tiszta szívvel is ehhez hasonlóan indul: adott három szereplő, akik mind mozgáskorlátozottak, és egy rehabilitációs intézetben találkoznak össze. Már ez az alaphelyzet távol áll az átlag magyar nézőtől, hát még ha hozzátesszük, hogy egyikük egy a börtönből frissen szabadult extűzoltó, aki felbéreli a másik két srácot egy melóra: időközönként fuvarozzák el ide-oda, a dolgait intézni. Persze elég hamar kiderül számunkra — és a srácok számára is —, hogy az elintézendő dolgok leginkább gengszterek lepuffantását jelentik, és nemsokára már hárman együtt űzik az ipart.

 

Két dolog hozza közel a nézőhöz a sztorit. Az egyik egy csavar, amit eszem ágában sincs lelőni, legyen elég annyi, hogy — és ezért összeteszem a két kezem — nem akar túl nagyot fogni, mégis meglepő, több réteget visz a filmbe, szóval tökéletesen működik. A másik pedig maguk a karakterek. Két jól megkoreografált akciójelent között, előtt, után bepillantást nyerhetünk abba, mi mindennel küszködnek a szerepők az életben. Egyrészt nyilvánvalóan a kerekesszékes, mozgáskorlátozott léttel és identitással — zseniálisan érzékelteti ezt például a jelenet, amikor Rupaszov, az extűzoltó (Thuróczy Szabolcs) lazán kinyír néhány izomagyú fazont pár perc leforgása alatt, majd hiába fogná menekülőre, még egy emelkedőn való átjutás is nehézséget okoz neki, vagy ahogy például Zolinak, a szárnysegédnek a kocsiból kiszállással gyűlik meg a baja. Másrészt viszont tök átlagos gondjaik vannak: család, exbarátnő, csajozás, érvényesülés, amikkel tényleg bárki azonosulhat.

 

Ahhoz azonban, hogy mindezeket átérezzük, nagyon kellett a részben profi színészekből, részben amatőrökből álló színészi gárda, akik közül engem Fenyvesi Zoltán vett meg kilóra, tőlem megkapja a „legvalósághűbben előadott szöveg” díját. Illetve nem szabad elfeledkezni a tényről, hogy mind Zoltán, mind Fekete Ádám — mindketten valóban mozgáskorlátozottak — mekkorát dobtak a produkción azzal, hogy merték sokszor magukat adni, és mertek viccet csinálni magukból a vásznon.

 

És vicc meg poén akadt bőséggel, túlzás nélkül állíthatom, hogy a jól eltalált beszólásoktól (lásd a fenti idézetet, amely a jelenetben nyer igazán értelmet) szakadt a moziterem a röhögéstől. Ezek a szövegek már-már teljesen kompenzálják a tényt, hogy az alkotók minden igyekezete ellenére sem sikerült minden dialógus életszerűre. Ezen kívül viszont nem sok negatívumot tudnék felhozni, holott a pozitívumokat szívem szerint még hosszan ecsetelném. Tilla új filmje bőven beváltotta a hozzá fűzött reményt, azt hozta, amit vártam tőle, sőt még többet is, úgyhogy én nyugodt (tiszta) szívvel mondom: megérdemli, hogy megszavazzuk neki a bizalmat.