Főkép

...elég morbid cím, igaz? De hát végül is valahogy meg kell fogni a nézőt (vagy mondjuk épp elijeszteni)… És igen, a feltűnő cím (vagy a jó IMDB értékelés) azért csak meghozza az eredményt: az ember leül megnézni a filmet. Ami aztán eléggé meglepő élménnyé válik. Mert vajon miként is lehet humorosan beszélni a leukémiáról és a halálról, úgy, hogy az ne tűnjön komolytalannak, bagatellizálónak vagy éppen morbidnak? Nem sokan gondolnánk, hogy ez lehetséges, de Jesse Andrews írónak (aki saját regényét dolgozta át forgatókönyvvé) és Alfonso Gomez-Rejon rendezőnek sikerül. Ráadásul nem is akárhogyan!

 

Mert a film iszonyatosan jól működik. Ennek pedig egyik része az, ahogyan a különböző típusú ellentétek egymásba és egymás mellé simulnak, ahogyan a látszólag összeférhetetlen klisék összhangba kerülnek. Mert ott van a kezdeti szakaszában erősen uralkodó humor meg annak az abszurd és fanyar felhangja, ami szépen csendben halványul el, hogy egy félelmetesen őszinte vallomássá váljon a leukémiáról és a halálról. Egyszerűen megdöbbenti a nézőt ez az átmenet: a film így egyszerre válik felemelővé az ilyenkor szinte kötelezően szirupos érzelgősséget elkerülve (sőt, külön kiemeli számunkra azokat a pillanatokat, amikor egy átlag film elindul ebbe az irányba), és elfogadóvá, megértővé a dolgok elkerülhetetlenségét illetően (egyébként talán itt a legerősebb a film, hiszen a regény narratíváját erőltetett és direkt monológok, illetve dialógusok helyett a vizuális nyelvezet rendkívül prezíz és sokrétű használatával  ülteti át a film műfajába).

 

Vagy ott van a narratíva és a látottak ellentéte is, aminek elvileg egy összekuszálódott és értelmetlen ál-intellektuális zagyvasággá kéne összeolvadnia, ám ehelyett mégis inkább megteremti azt a kettősséget, hogy a főszereplőt egyszerre látjuk a saját és a világ nézőpontjából is (és ez a rész brutálisan jól adja vissza az önkép és a környezetünk rólunk alkotott képének különbözőségét).

 

Bár a színes, vicces és abszurd kezdetből a végkifejletig tartó úton az egész film érezhetően elcsendesül (vagy sokkal inkább, elkomorul), mégis utólag, a filmet átgondolva jövünk rá, hogy leginkább ez a kiüresedett, komoly, végső állapot felé vészesen közelítő, már szinte egyáltalán nem vígjátékba illő rész az, ami befészkeli magát a gondolataink közé (köszönhetően a már említett gyönyörű képi megoldásoknak is).

 

Filmbubusoknaráadásul nagy élmény lehet a filmes „ősök” előtti kalapemelések rengetege, amitől hemzseg a mű minden dimenziója, legyen az a történetben, a díszletekben, az utalásokban vagy épp a beállításokban. Én pedig emelem kalapom Gomez-Rejon előtt, mert az egész nem egy nagy ömlengés meg majmolás-katyvasz lett, hanem érezhetően a saját hangján szólal meg, a saját történetét meséli el, és egyáltalán, nem hagy kétséget afelől, hogy ez bizony az ő saját filmje.

 

De van itt még valami, amiről semmiképpen sem szabad elfelejtkeznünk: ez pedig az, ahogy a film nagyon ügyes trükkökkel játszva újra és újra félrevezeti a nézőt – apróbb és szembetűnőbb módon egyaránt. És mi minden alkalommal hiszünk neki. Hiszünk neki, mert egyrészről megfelel egy filmes logikának (sőt, akár ennek a filmnek a logikájának is megfelelhetne), és mert el akarjuk hinni, hogy a dolgok lehetnek ilyenek is. Aztán jön a valóság, vele meg a bravúr is, mert ilyenkor a néző mégsem lesz dühös, nem mérgelődik, hanem egyszerűen elfogadja azt, amit kap, sőt, még talán korholja is magát, amiért (megint) beugrott az egésznek. Mert tudjuk nagyon jól, hogy az életben tényleg valószínűbb az, amit láttunk, mint az, amit el akartunk hinni – és mert gyorsan megtanuljuk, hogy ugyanez igaz erre a filmre is. És ettől válik az egész emberségessé: nem erőszakosodik, nem dorgál, nem nevet ki, hanem egyszerűen elfogadtatja velünk azt, amit a sors hoz.

 

Szóval ez az egész film rendben van. Sőt, jobban is, mint egyszerűen rendben – mert lelke van. És ne kövessétek el azt a hibát, hogy a címe miatt nem nézitek meg. Kár lenne érte...