Főkép

Mi is az az ellenállás? Úgy tűnik, mintha az emberbe beleivódott legalapvetőbb ösztönök egyike lenne: mindig és mindenkor ágálni valami ellen, elsősorban a fennálló hatalom ellen. Mintha nekünk mindig rossz lenne. Vagy tényleg rossz nekünk? Tényleg megérdemli a hatalom, hogy lázadjunk ellene? A történelmet elnézve ugyan egymás után sorjáznak az olyan mozgalmak, akik sikeresen robbantottak ki forradalmat, de még többen vannak azok, akik semmit sem értek el, legfeljebb megölették magukat. Ilyen kilátásokkal van egyáltalán értelme ellenállni? És tudod, hogy mi ellen kiabálsz? Mi az a hatalom, milyen erői vannak, hogyan működik, hogyan manipulál és befolyásol téged? Vagy ebbe jobb nem is belegondolni?

 

Az ellenállás mintha valahogy központi témája lenne az idei Titanic Filmfesztiválnak. Van, hogy a környezeted védelmét olyan fontosnak érzed, hogy ezért hajlandó vagy bármit megtenni. Van, hogy nem marad más lehetőséged, a vállaidat nyomó fájdalom annyira nagy, hogy muszáj valamit tenned. Van persze, hogy ez a késztetés olyan szenvedélyessé lesz, hogy abból csak jó dolgok sülnek ki. Olykor azonban nincs teljesen igazuk a lázadóknak – mert elfelejtették, hogy mindkét oldalon emberek élnek. De azért előfordul, amikor muszáj megszegned kultúrád és néped szokásait, hogy szabad lehess, és azt tedd, amit szeretnél. Az mindenesetre biztos, hogy ami rossz, ami fájdalmat, szenvedést és nyomort okoz az embereknek, az ellen muszáj fellépni. Ez bizonyos szempontból kötelességed.

 

Omart is egyfajta belső kényszer bírja rá arra, hogy lázadjon a fennálló rend ellen. Palesztinában mondjuk ez nem olyan meglepő: még akkor is lőnek rá, amikor a szerelméhez indul a fal túloldalára. Tudja, hogy az aktuális rendszer rossz – ezért nem tehet mást, mint csatlakozik az egyik mozgalomhoz, hogy apróbb akciókkal gyengítsék az ellenséget. Azonban nem valamiféle pokoli, ismeretlen szörnyeteggel harcol, hanem emberekkel: a fogva tartóját is felhívhatja munka közben a felesége, hogy hozza el este a gyereket az óvodából. Az ellenségnek van arca, ami ellen sokkal nehezebb lázadni – az egyedüli vesztes sosem az állam lesz, hanem a lelőtt emberek és a börtönben szenvedő elítéltek. Ez pedig megkérdőjelezi az egész lázadás lényegét…

 

Az Omarban azt szerettem a legjobban, hogy még véletlenül sem idealizálja a lázadást, a harcokat, nem akar valamiféle émelyítő propagandát lenyomni a torkunkon. Az ellenség nem maga a megtestesült gonoszság, a barátaink meg nem maguk a megváltók személyesen. Csupán emberek a fal két oldalán, akik azt sem tudják, hogy holnap még látni fogják-e a családjukat. Omarnak pedig súlyos döntést kell meghoznia: a szerelmet válassza vagy inkább az elveit. Hany Abu-Assad filmje bár erősen thriller-alapokra épít, szűk, emberekre koncentráló perspektívája miatt jeleneteiben sokkal több van, mint egyszerű lövöldözés és menekülés. Az embert láttatja, akinek jól vagy rosszul, de muszáj döntenie – ez pedig olyan fontos, hogy nem szabad mellette szótlanul elmennünk.

 

Edward Snowdent az ellenállási vágy hajtja, azonban teljesen másként, mint a filmek főhőseit. Az ő ellensége sokkal kevésbé leküzdhető, sokkal kevésbé nevesíthető, sokkal kevésbé támadható: az egész világra kihatással van. Aki esetleg még nem hallott róla, 2014-ben ő szivárogtatott ki számtalan dokumentumot az NSA (az amerikai Nemzetbiztonsági Hivatal) felügyelete alól, továbbá az ő közreműködésével és bizonyítékaival győződhetett meg az egész világ arról, hogy az amerikai (továbbá lényegében mindegyik másik) kormány miként képes teljes megfigyelés alá vonni az embereket. Ez pedig nem csupán azt jelenti, hogy ha szükség van rá, akkor képesek poloskát telepítni a telefonba: a szolgáltatón keresztül lehallgatnak és tárolnak minden adatot, amit magad után hagysz. A telefonálás csak a kezdet: minden digitális nyom visszakereshető és felhasználható ellened, legyen szó bankkártyáról, Google-keresésről vagy meglátogatott weblapokról.

 

Minden, de tényleg minden tetted lehallgatás alá kerül: innentől kezdve pedig nem beszélhetünk tovább szabadságról vagy magánszféráról. Többé nem tehetsz semmit úgy, hogy ha valaki akarja, akkor ne tudná visszakeresni a róla szóló adatokat. És ez most még nem tűnik igazán szörnyűnek, mert úgysem akar vele semmit a kormány. Abban a pillanatban azonban, hogy felszólalsz ellene, kritizálod, nem értesz egyet, pillanatok alatt te is a teljesen megfigyeltek tetemes listáján találhatod magad. Amikor pedig valaki minderről beszámol, nem felülvizsgálják a lehallgatást, hanem őt kezdik el üldözni első világháborús törvényre hivatkozva – a Citizenfour Oscar-nyertes dokumentumfilmnek számomra talán ez volt a legnagyobb tanulsága: ebben a világban többé nem élhetsz úgy, hogy neked legyen igazad. Még ha így is van, ezt soha, senkinek nem fogod bebizonyítani. Hamarosan Orwell disztópiájában találjuk magunkat – addig azonban érdemes megnézni a Citizenfourt mindenkinek, aki szeretne képet kapni a XXI. századról. Ne lepődjünk meg, ha sokkolni fog…