Főkép

Egyáltalán nem csodálkoznék, ha unnád. Ha nekiszaladva a filmnek (minden előzetes szaglálódás nélkül, de azzal a várakozással, amit egy anime általában kelt) egyszer csak nem bírnád tovább nézni. Ha tudod, kicsoda Oshii Mamoru, akkor lehet, dühös leszel rá, amiért lerombolta benned a Ghost in the Shell keltette mítoszt. A mítoszt a japánról, akinek a szigetországinál messze univerzálisabb – s ezzel egy ritmusban sokkal összefogottabb filmes agya van. Az a kegyetlenül eseménytelen, nyomott hangulat, ami csorog belőle, nem teszi közönségbaráttá. De ha végigülöd, észreveszed majd, mennyi képe maradt veled. Nem okoz katarzist - vagy nem úgy, ahogy a rendező legsikeresebb filmje -, de erős, nehezen múló nyugtalanító érzés marad utána. Velem ez az érzés újranézette a filmet: a gyerekkatonákról, akik helyettünk háborúznak. Egyszer így foglaltam össze Oshii Mamoru pályarajzát: csatázó-mechás (óriásrobotos) rajzfilmek direktoraként kezdte, s attitűdje fokozatosan mélyült egy szinte cselekménytelen, filozofikus - ám olykor nehezen követhető, sokak szerint szinte nézhetetlen - irányba. Ez a film itt maga a sokak szerint nézhetetlen irány.

 

Pedig csak megkísérli a csaknem lehetetlent – filmmé akarja fűzni a tehetetlenség csendjeit. A néma sikolyt. Mint amikor egy szelep, amit arra használnak, hogy kiengedjék rajta a gőzt, emberi hangon, a hosszú percek némaságaiba szavakat formálva sikolt. Lassított felvételen – hogy értsük a szavakat. Itt is - mint az animék java részében - iszonyatosan takarékos a filmes receptúra. Képzeljük el: a légi háború egy mesterségesen szabályozott üzlet, nagyvállalatok közt zajló médiaesemény – mint egy társadalmi szelep, a jelenlétével pontozva ellen az „örök békét”. Véget nem érő háborúüzlet versenyszabályokkal és fékekkel – hogy ne győzhessen senki (üzleti nyelven: ne alakulhasson ki a monopólium). A háborút kildrenek, mesterségesen létrehozott, soha fel nem növő, örök-kamasz gyerekek vívják, egymást-gyilkolásuk egyszerre ad súlyt a levegőben történteknek és súlytalanít el – a „gyerekkatonák” tehetetlen csendjeinek világát a körülvevő felnőtt-világ lelkiismeret furdalással terhes csendje övezi. Ha a háború így üzlet – akkor soha nem lehet vége. Soha nem hirdetnek győztest – így akik a harcot vívják, soha nem szabadulnak tőle. Steril, gondolat-laboratóriumi, kísérleti mi-lenne-ha világ ez – de ha elfogadod a szemed előtt fokozatosan feltáruló szabályait, akkor a film szűkre vont világa önmagánál sokkal többről kezd mesélni.

 

Azok a túlméretezett, őrületesen kopár terek! Oshii Mamoru és csapata megidézi a legromantikusabb képzetekkel körülnyalt modern légi összecsapás: az angliai légi csata hangulatát, filmes képi világát. Az időn kívüliség sajátos érzetével. Hiszen a gépek a légcsavaros korszak végét idézik, a kort, amikor utoljára voltak az égi harcnak Ászai, testközeli, „gép a gép ellen” párbajok az égen – de lássuk be: a sugárhajtás és a technikával láthatáron kívülről, rakétával megvívott küzdelem vizuálisan tényleg kevés izgalmat rejt (ezért csaltak annyit pl. a Top Gun, vagy akármelyik modern légi mese készítői is). Viszont a második világháború nyüzsgő filmes légibázisainak sűrű légköre helyett ezek kísérteteit kapjuk csak az anime képein. Az első pillanattól kezdve a keserű dramaturgiai pillanatokat, melyeket a filmesek rendszerint a nagy veszteséggel járó légi csaták utánra tartogattak. Amikor a néhány túlélő lézeng a sokkal több emberre, gépre, technikára kitalált reptéri terekben. Az Égenjárók légibázisai folyamatosan a „veszteség utáni” állapotban vannak. Alapállapotuk a katasztrófa utáni, bénult csend.

 

Elképesztő képeken. Megint a kettősség, amiben a Production IG a legjobb: a hagyományos animáció és a szinte tökéletes „valósághű” CGI által kiemelt, egekbe repítő technika józanító kontrasztja – és elképesztő „kamerahasználat-illúzió” földön és égen, a gyors fordulókban pörgő gépekről az élő felvétel hitelességét álmodó, lemaradozó és újra rátaláló kamerától a tükör-pozíció nézővel szembenéző, kétdimenziós kivágatába behajoló statiszta bizarr megjelenéséig. Ízig-vérig film megint, egyszerűen rajzban megvalósítva azt, amit mások optikák és fények választásával, a kamera elhelyezésével, a kép kivágásával, színészekkel – úgymond a valósággal érnek el. Mindez a rendszeres alkotótárs: Kenji Kawaii érzékenyen formált zenéivel. Ennek a filmnek nem erénye a gyártás technikájának kifinomultsága, amivel készült – ez a rendező látásmódjának egyszerűen követelménye és alapfeltétele. Azt hiszem, Oshii Mamoru ha akarna, se tudna technikailag igénytelenebb filmet csinálni…

 

Kamaszok a nem rájuk méretezett terekben – s az égen, harc közben. A harc áldozatokkal jár – ilyen a természete. De mi van akkor, ha többet ér az „áldozat” repülési tapasztalata, mint a kegyelet – ha újra és újra visszatérnek a szereplők, mintegy bizarr, gyorsított reinkarnációban; csak a reflexek, a személyiség rejtett mintázatai mentén emlékezve? Mi van akkor, ha a „Tanárt”, a legyőzhetetlenség mítoszával övezett párducfestésű gép pilótáját, aki a legenda szerint felnőtt, és nem kildren (s talán több is annál, mint nem kildren) csak sok halál után, a számtalan elkövetett hiba, rossz döntés, rosszkor vállalt loop, legyező forduló, bukóforduló, háton dugóhúzó után lehet legyőzni? De mi lesz akkor, valójában mi, ha valaki (mondjuk Cairn, ifjú főhősünk például) egyszer legyőzi? Nem tudjuk meg. A vég keserű, mert eljön – és nem jön el. Annyit mondok: érdemes megvárni a stáblista végét. Ahogy egy másik popkultúra-ikonom, Neil Gaiman mondja egy helyütt Sandmannal: amikor minden erő elfogy, akkor is él a remény. A remény – akár a pokolban.

 

Oshii Mamoru most is a teremtővel hadakozik. Ami a legmélyebben megérintett munkáiból - a „kagylóba” zárt szelleme által is - ez. Most is azt a gondolatmenetet fűzi, állít szolgálatába a kedvéért idegen alapanyagot (ezúttal Mori Hirosi történetét). Nagyon japán módon, a siettetett halállal játszva, a kamasz-türelmetlenség és kétségbeesett bátorság cseresznyevirág-hullásával megint. De szerintem ez a film (ellentétben azzal, mit számos helyen olvastam) nem folytatása a Ghost in the Shell gondolatmenetének, s nem is önismétlés, múltból élés. Inkább ellenpontja annak a mesének. Nem a változékony kagylóba zárt egy-szellem meséje, hanem a folyvást új szellemet cipelő kagylóé. És a választásé, amit a közös sors, halálra ítéltségünk minden „szellem” elé odaállít. Isten a kocsmalépcsőn ülve búsul azon, mit kezdünk a szabad választás ajándékával? Hiszen annyiszor szeretnénk intézményesítve megszelídíteni a démont – ahelyett, hogy elfordulnánk tőle…