Főkép

Jó ideje mindenhonnan azt lehet hallani, hogy a Holtodiglan az idei ősz filmje lesz: David Fincher rendező jó érzékkel ismét egy világszerte elképesztően sikeres alapanyaghoz, Gillian Flynn rétegelt, csavarokkal telepakolt regényéhez(eredeti címén: Gone Girl) nyúlt, és az elmúlt évek során maga köré gyűjtött szupercsapatával munkához látott. Az ősznek koránt sincs vége, jó pár film vár bemutatásra, így azt most még semmiképp sem jelenthetem ki, hogy a Holtodiglan a legjobb idén – de hogy ez a legjobbak egyike, abban biztos vagyok.

 

A tartalmi összefoglalóra nem pazarolnék túl sok szót: férj, feleség, ötödik házassági évforduló, a nő gyanús körülmények között eltűnik, a házban dulakodás nyomai és vérfoltok, minden jel a férj bűnösségére vall. Ez az alapszituáció, és ennél többet talán nem is szabad elárulni a filmről, mert minden más – a lényeg – csak ezután következik. Inkább arról szeretnék beszámolni, milyen élményt okozott nekem ez a 145 perc.

 

Már jó ideje a stáblista futott arra a beteg, nyomasztó zajzenére, amihez hasonlót utoljára (az általam egyébiránt rajongásig szeretett) A tetovált lány jelenetei alá pakolt oda David Fincher és Trent Reznor, ám még mindig csak magam elé pislogtam a döbbenettől, és néhány nyomdafestéket nem tűrő szón kívül nem bírtam mást kipréselni magamból. Lélektani értelemben véve nagyon sokáig tartott kiérni a moziból.

 

Először is: való igaz a szóbeszéd, miszerint erről a filmről nem igazán lehet úgy beszélni, hogy ne lőnénk le bármelyik poénját, hiszen egyértelműen az újabb és újabb és újabb és újabb csavarokra, pofonokra épül, egészen az utolsó képkockáig. Másodszor pedig: ezt a filmet látni kell. Döbbenetesen jó, rettentő okosan halmozza a feszültséget, de úgy, hogy ezt egy ideig a néző észre sem veszi, aztán hopp, azon kapja magát, hogy mindjárt letépi a saját körmét, mert akkora súllyal ül a történet a mellkasán. Hogy mikor halmozódott oda? Jó kérdés. Az első félórában, negyven percben még kicsit lassúnak tűnhet az egész; valahogy úgy éreztem, inkább Gillian Flynn, az eredeti regény írója, mintsem a rendező belefektetett munkája miatt érdemes nézni a filmet. Nem sokkal később azonban már erősen mutatkoztak rajtam azok a mentális tünetek, amiket általában a jobbfajta Fincher-darabok váltanak ki belőlem.

 

 

Rendben van, a Holtodiglan tényleg nem egy szerzői film (van egyáltalán Finchernek ilyenje?), de aki ismeri a rendező stílusát, azt a legkisebb hajszálra is odafigyelő, döbbenetesen alaposságot és maximalizmust, amivel dolgozik, az legkésőbb a film felénél már tudni fogja, hogy ez jóval több, mint tisztes iparosmunka: itt most komoly atmoszférateremtés folyik, és mindjárt jön a következő kalapácsütés. Arcba, ahogy kell.

 

Röviden, tömören összefoglalva: tessék megnézni a Holtodiglant! Kellemes gyomorgörcsöt és jó felszisszenéseket kívánok!