Főkép

Szégyen vagy sem, ez volt az első Wes Anderson film, amit láttam (bár a Holdfény királyságot már megvettem korábban DVD-n). Úgy látom, ez az ember egészen sajátos figura, filmjeit vagy imádja, vagy szívből rühelli a néző, mert annyira egyéni és szokatlan, ahogy és amit csinál.

 

A Grand Budapest Hotel egy elképzelt, porosz/kelet-európai jellegű országban, a lengyel-orosz Zubrowka vodkáról elnevezett helyen játszódik. A történetnek több kerete is van, de a java a két világháború közötti időszakban zajlik, a címbéli hotelben, ahol Monsieur Gustave (Ralph Fiennes parádés alakítása) a főportás/igazgató – egy hovatovább legendás alak, szakmája, mit szakmája, hivatása messze földön híres vezércsillaga, egyben idős arisztokrata hölgyek imádott imádója. Gustave úgy véli, abból a barbár világból, melyben megjelenik a fasizmus, eltűnik a kultúra, ám ő mindent megtesz, hogy életben tartsa – több-kevesebb sikerrel. Ő veszi szárnyai alá a nem kimondottan fehér bőrű Zero Moustafát, aki küldöncként dolgozik a hotelben – és együtt élnek át elképesztőbbnél elképesztőbb kalandokat, többek között egy örökség és egy festményrablás kapcsán.

 

Hát, ja, így is lehet fogalmazni, de ez a fenti leírás szárazabb, mint a Grand Budapestben kiömlött és felszáradt legszárazabb pezsgő. Mert a film csak úgy pezseg az őrült ötletektől, a váratlan húzásoktól, a miriádnyi apró utalástól, melyeket csak több megtekintés folyamán lehet felgöngyölíteni. Sokszor éreztem úgy egy-egy Benny Hill Show-ba vagy múlt század eleji némafilmbe illő burleszk jelenetnél, gegnél, hogy Anderson talán úgy van vele, hogy ha valami olyan bújik elő fékezhetetlen agyvelejéből, amire más azt mondaná, ne már, ez rossz, azt csakazértis megcsinálja. Ugyanígy viszonyul a tabukhoz, a giccshez és az ízléstelenséghez is: akármit hajlamos filmre vinni, és mégis mindvégig megtart valamiféle távolságot, eleganciát, miközben az egészet áthatja a saját látásmódja, világa.

 

Ami egyébként nagyon sok mindenre emlékeztet. Első a listán Jeanne-Pierre Jeunet (Amélie csodálatos élete), de nagyon sokszor jutottak eszembe régi magyar- és más szocialista országbéli filmek – az elborult humor, a fapofával előadott orbitális baromságok, az, ahogy a hatalom, a háború árnyéka rátelepszik a szereplők életére, ezek mind olyasmik, amiket kötni tudok a nem is olyan rég múlt közép-kelet-európai miliőhöz. Alighanem Michel Gondry rendező rajongóinak is tetszhet a film, bár azt gondolom, Anderson jóval kevésbé veszi komolyan magát, nem annyira abszurd és művészi, hogy az egyszerű ember ne szórakozhatna a filmjein.

 

Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lenne mondanivalója, sőt. Gustave alakja, az ő, sajátos módon előadott gondolatai, vagy épp a háború megjelenése olyan mélységet ad a filmnek, amit elsőre a gyakran habcsók-szerű, mesébe illő látványvilágból ki nem nézne a néző. Mindemellett a film egy fergeteges sztárparádé, még az apróbb szerepekben is olyan nevekkel, mint Tilda Swinton, Edward Norton, Jude Law, Bill Murray, Adrien Brody, Owen Wilson, Willem Dafoe, Harvey Keitel, Jeff Goldblum vagy F. Murray Abraham. Őket felismerni kicsit olyan élmény, mint amilyen a Felhőatlasz filmverziója volt. Ám a hangsúly nem rajtuk van, ez a film szerintem attól igazán nagyszerű, hogy a tömérdek, kavargó apró részlet összeáll egy teljes, lenyűgöző egésszé, amit talán csak akkor lát az ember, ha kicsit távolabb megy az élménytől.