Főkép

Mr. Morgan özvegy filozófia tanár, egy gazdag nyugdíjas amerikai Párizsban, aki csakazértsem hajlandó franciául beszélni, és aki mélységes gyászba merülve tengeti életét, minden reggel rövid átkozódással véve tudomásul, hogy már megint felébredt. Mérhetetlenül hiányzik neki a felesége, és egyre sodródik az öngyilkosság felé. Mígnem egy nap a buszon találkozik egy fiatal lánnyal, akinek a haja a feleségére emlékezteti, s ezzel veszi kezdetét egy sajátos kapcsolat.

 

A film címe spoileresnek is nevezhető, bár szerintem árnyaltabb a történet annál, hogysem ennyivel összefoglalható, elrontható legyen. Vagy hogy kimerüljön annyiban, hogy kliséket sorakoztat fel az életről, mint olyanról, s benne gyászról, öregedésről, fiatalságról, apa-fiú (avagy szülő-gyermek) kapcsolatokról, és így tovább. Nem feltétlenül maga a történet ennek az oka, bár úgy gondolom, viszonylag kevés olyan filmet játszanak a mozik, melyekben legalább ilyen mélységben ábrázolnák az igazi emberi életet. A Mr. Morgan utolsó szerelmének a savát-borsát a színészi játék adja, valamint a fényképezés.

 

Michael Caine túlzások nélkül, mégis megkapó őszinteséggel és hitelességgel alakítja az öregurat, aki elveszítette élete szerelmét, s vele élete értelmét, és aki aztán mégis képes csacsacsa órákat venni – igaz, attól a szőke hajú, fiatal nőtől, akivel az említett buszon ismerkedik össze. Clémence Poésy (a Harry Potter filmek Fleur Delacourja) amolyan kis kedves, bájos, szép, de semmi különös, nem is egészen értettem, miért őt választották erre a szerepre. Amolyan realistább Amélie-szerű figurát kell eljátszania, akinek megvan a maga oka arra, hogy Mr. Morgant segítse, de alapvetően mégiscsak önzetlenül teszi ezt. Nem láttam benne azt a ragyogást, kisugárzást, amit Mr. Morgan. Egészen addig, míg csak Michael Caine-nel együtt látható. Mikor az öreg színészóriás eltűnik mellőle, megmutatkozik a fiatal színésznő ereje, és valóban szerethetően, megejtően játssza a szintén némileg sérült, jó lelkű tánctanárnőt. Sőt, a Morgan fiát alakító Justin Kirk is egész meggyőző, nem szólva Gillian Andersonról, aki apró szerepében, mint Morgan lánya, hoz némi humort és igazi amerikai harsányságot a filmbe. A humort egyébként remekül alkalmazza Sandra Nettelbeck rendező, pont ugyanolyan finoman, ahogy az empátiát, a gyászt és az összes többi összetevőt.

 

Szintén nagyon sokat tesz hozzá a filmhez Michael Bertl operatőri munkája. Nem csak Caine, de a többi színész is nagyon finoman játszik, ahogy a sok remek közelin látszik, ugyanakkor a színvilág, meg az, ahogy Párizs megjelenik a filmen, szintén meghatározó. Sosem tolakodó, gyakran költői-melankólikus, és közvetíti a hangulatot, az érzést, ott is, ahol valami fontos épp nincs kimondva.

 

Valójában ez egy lassú folyású, nem is feltétlenül nagyon mélyre menő (értsd, nem nagyon művészi, nem szélsőségesen fájdalmas és kiakasztó) film, olyan, amit, ha úgy akarnám, szétcincálhatnék, de nem akarok, mert van benne annyi jó érzés, szépség, együttérzés, hogy megbocsátom neki azt, ami hiba is lehetne. Mert a cím ellenére sem egyértelmű a két ember egyébként gyönyörű viszonya, mert az apa-fiú kapcsolatban mindkét tekintetben érintett vagyok, és inkább értékelem ezt a nem különösebben egyedi feldolgozását, mint azt, amikor szóba sem kerül, vagy csak felszínesen. Mert olyanokat mutat meg, amikről nem szokás beszélni, illetve amik kiveszni látszanak.