Főkép

Ez a cikk a Richard Linklater által rendezett Mielőtt… trilógiáról szól, mely egy pár életének egy-egy napját mutatja be – s a részek között 9 év telik el. Azt javaslom, aki még egyiket se látta, az ne olvasson tovább az első filmről szóló résznél…

 

Mielőtt felkel a Nap

A Mielőtt felkel a Nap (Before Sunrise) című film az egyik legnagyobb kedvencem. Két (akkor még) fiatalról szól, és 1995-ben játszódik. Jesse (Ethan Hawke) és Céline (Julie Delpy) a Budapestről Bécsbe tartó expresszen találkozik egymással. Előbbi egy amerikai srác, európai körúton, utóbbi egy párizsi lány, hazafelé magyar nagymamájától. Jesse rábeszéli Céline-t, hogy szálljanak le Bécsben, ahol aztán egy felejthetetlen, gyönyörű éjszakát töltenek együtt. Amellett, hogy ez borzasztóan romantikus, és persze a Bécs adta háttér szép, a film igazi erejét a párbeszédek adták, amikben a két fiatal az élet nagy kérdéseit igyekezett megfejteni. És persze, gondolom, sokan álmodoznak ilyen szerelemről… Amolyan függetlenfilmes, kultmozis alkotás ez, szerintem bárki, akiben szikrányi romantika van, szeretheti. Az olyan jelenetek, mint amikor az eldugott kis temetőben járnak, vagy mikor egy kávézóban eljátsszák, hogy ki-ki felhívja odahaza a legjobb barátját, ott vannak a mozitörténet legszebb, legjobb pillanatai között.

 

Mielőtt lemegy a Nap

Az első film nyitva hagyta a kérdést, hogy mi lesz a szerelmesekkel, és a folytatásban ez is kiderült. 9 évvel később Jesse sikeres író, aki Párizsban egy kis könyvesboltban tart épp író-olvasó találkozót, európai körútja végén. A regény, amelynek sikereit köszönheti, arról a bécsi éjszakáról szól. És, nem annyira meglepő módon, a boltba betoppan Céline, aki persze hallott a könyvről, mi több, olvasta is.

 

Jesse-nek húsz perc múlva kellene indulnia a repülőtérre, de azért elmennek sétálni egyet. Beülnek egy közeli kávézóba, majd hajókáznak egyet a Szajnán, végül a lány lakásába is benéznek. Párizs kevéssé ismert arcait láthatjuk – a város, a helyszín most finomabban, visszafogottabban van jelen, mint az első részben. S mindeközben a két főszereplő folyamatosan beszélget, ugyanúgy, mint 9 éve, csak persze már más, ha úgy tetszik, érettebb, ha úgy, kiábrándultabb szemszögből, és most is vannak remek mondataik. Az például nagyon tetszik, ahogy Jesse a harmincas éveiről beszél, mert én is így érzem (éreztem akkor, amikor a film megjelent): „Most élvezem a koromat. Sokkal közvetlenebbül élem az életet. Jobban értékelek mindent.” Ezt meg a környezetvédő munkát végző Céline mondja: „Sok olyan emberrel találkozom, akik meg akarják váltani a világot, szebb életet teremteni. De őket csak a cél érdekli, nem a folyamat. Holott az én munkám sikere a mindennapi, apró tettekben rejlik. Ezt kell értékelni a pályánkon.”

 

Ami a saját életüket illeti, arról is Céline szavait idézném: „Akkor jó emlékezni, ha lezártuk a múltat.” Merthogy igazából egyikük sem boldog. Céline-nek sosem jött össze egy igazi, rendes, tartós kapcsolat, s tudja, hogy ebben ő maga is hibás, Jesse viszont olyan házasságban él, amiben nem boldog, s csupán imádott kisfia miatt van a feleségével, akit épp a teherbe esése miatt vett el. Mindketten szenvednek, bár felnőtt módra tűrik, de azért csak adódik egy olyan olvasata is a sztorinak, hogy az a 9 évvel korábbi bécsi éjszaka tehet mindenről, az rontotta el az életüket, azóta nem találják a helyüket… Most azonban, ha úgy vesszük, adódik még egy esély, legalábbis, hogy lássák egymást, és a film megintcsak úgy ér véget, hogy nem tudhatjuk, valójában mi történik.

 

A remekbe szabott párbeszédek mellett (amiket a két főszereplő együtt írt a rendező Richard Linklaterrel) a színészi játék is élményszámba megy. Finoman, hitelesen játsszák el ezt a találkozást, az első kínos pillanatoktól kezdve a vádaskodó, összemorranó szóváltáson át a mélységesen őszinte vallomásokig, s nem csak szavakkal, de gesztusokkal, mozdulatokkal is, mintha táncolnának, és az első pillanattól fogva olyan nyilvánvaló, hogy még mindig szerelmesek egymásba… A filmet csupán 15 nap alatt forgatták, és minden kockáján átjön, mennyire sokat jelentett az alkotóknak. Julie és Ethan játékából olyan természetesség árad, hogy az ember elfelejti, hogy filmet néz, inkább mintha a barátai beszélgetését hallgatná. Vagy valami ilyesmi.

 

Szeretem ezt a filmet. Az előzménye olyan volt, hogy utána szinte a föld felett tíz centivel járt az ember, és persze ilyen szerelmet kívánt magának, de ez most más. Ez már a felnőttkorról szól, az igazi életről, meg arról, hogy közben azért kell és lehet is boldognak lenni, akkor is, ha csak pillanatokra, vagy valami. Nem is tudom. Túl személyes, hogysem le tudjam írni, vagy le akarjam, és különben is, mindenkinek mást fog mondani, és épp az a fontos, hogy neki mit mond.

 

Mielőtt éjfélt üt az óra

Eltelt újabb 9 év, és itt a folytatás. Aggódva vártam, jóhogy. Nem vagyok még 41, mint a két főszereplő, de nincs már sok hátra addig, és az eddigi tapasztalataim alapján… nos, a film pont azt adja, amit várhattam. És ez jó is, meg rossz is.

 

A második film vége is nyitott volt: visszamegy Jesse Amerikába, a reménytelen házasságába, vagy marad élete szerelmével? Itt sem volt egyértelmű a válasz. De újabb 9 év elteltével megint együtt vannak, és – innentől SPOILER – még mindig. Bizony, és két gyönyörű szőke ikerlányuk is van, ám a film úgy kezdődik, hogy Jesse búcsúzkodik az első házasságából született fiától egy görög reptéren. Ez a jelenet önmagában is annyira erős és szíven ütő, hogy utána akármilyen is lehetne a film – de persze nem akármilyen. Viszont nem is merő romantika és boldogság. Ó, nem. Mert a valóságos életről szól.

 

Pontosabban annak egyetlen napjáról: a pár görögországi nyaralásának utolsó napjáról, melynek végére a barátaik befizették őket egy luxusszállóba. Hogy végre együtt lehessenek, csak ők ketten, gyerekek nélkül. Ez így önmagában lehetne kínos is, de ha az, hát nem emiatt. És nem is azért, mert egy alapvetően ordas nagy klisére épül az, amit látunk: az évek szállnak, az idő vasfoga, a hétköznapok óceánja, az apróbb-nagyobb problémák szűnni nem akaró, legfeljebb hullámzó áradata kikezdi a legmélyebb szerelmet is. Ki hát. Az első két rész alapján az ember azt remélte, nem így van, és a saját életében is ezt reméli, de… nos, ez a film nem azért jó, mert ezt megcáfolja.

 

Céline és Jesse között megint káprázatos párbeszédek hangzanak el, bár már messze kevésbé ragyogóak. Igen, nekik is vannak problémáik, ők is csalódtak egymásban ezért vagy azért, és a film végén talán azt a legnehezebb megmondani, hogy van-e ott még valami, van-e számukra folytatás, szeretik-e még egymást. Vagy legalábbis ez is egy értelmezési lehetőség. A két korábbi résznek is nagy erénye volt, hogy ki-ki azt érzett bele, azt vett le belőle, amilyen állapotban épp volt, s ez részint hatványozottan, részint jóval kevésbé igaz a harmadiknál. Előbbi azért, mert meg kell az embernek élnie sok mindent, hogy értsen belőle bizonyos dolgokat, utóbbi meg azért, mert az évek teltével a lehetőségek is szűkülnek. A jövő egyre kevesebbet hozhat, s a múlt egyre tágasabb. Meg ilyenek.

 

Szemben az első két résszel, most több szerepet kaptak mások – elsősorban egy vacsora folyamán, amikor a pár vendéglátóival és görög barátaikkal fejti meg a világot. Őszintén szólva ezt találtam a film leggyengébb részének, noha egészen megható, emlékezetes pillanatai is vannak, például mikor az idős hölgy beszél elhunyt férjéhez fűződő viszonyáról.

 

A helyszín most is fontos és lényeges, gyönyörűek a képek, különösen tetszik a visszafogott színvilág, mely harmonizál a pár és kapcsolatuk fakulásával. Most is költőien megkomponált a látvány és a mondanivaló. De amiről szó van, az mégiscsak az, hogy ennyi év után még ez a két szépséges ember is megtalálta a másikban azt, ami neki nem tetszik, ami diszharmóniát okoz, és amivel nem tudnak jól megbirkózni. Ez lehetne csalódás is, de pont a film őszintesége a legnagyobb erénye, még ha fájdalmas is. És végül is… lehet, hogy – ahogy Jesse mondja – annyi év után, annyi évesen nem lehet vagy kell többet várni…