Főkép

Immár tizenkét éve, hogy megtörtént az ezredforduló óta eltelt évek történelmének legnagyobb hatású és egyik legmegdöbbentőbb eseménye: 2001. szeptember 11-én utasszállító gépek csapódtak be amerikai célpontokba, földig rombolva ezzel a World Trade Center két tornyát, súlyos károkat okozva a Pentagonban. Azon a szeptemberi reggelen négy repülőt térítettek el, ám célját csak három érte el. A film a negyedik gép, a United 93-as történetét meséli el.

 

9/11-et történelemformáló eseménynek neveztem, és hiszem, hogy a kijelentés minden túlzást nélkülöz. Elég csak végigpörgetni az elmúlt bő évtizedre gyakorolt hatását, ami kiterjed az amerikai kül- és belpolitikára, az amerikai lélekre, a terrorizmus elleni harc meghirdetésére (afganisztáni és iraki háborúk), magára George W. Bushra, az USA akkori elnökére, a repülőgépekre való bejutást megelőző intézkedések komoly szigorodására, a mostanra botránnyá dagadó titkos megfigyelésekre, vagy éppen New York látképére. Eltűnt ugyanis egy ikon, az ország XX. század végi világgazdasági elsőségét hirdető jelkép, a World Trade Center ikertornyai; ám mára az ország regenerálódó képességét mutatva felépült helyükön a One World Trade Center, a Freedom Towerként is emlegetett torony, és egy gyönyörű emlékmű. Utóbbi a két torony alapterületén, egy fás-füves parkban elhelyezkedő medencét jelent, melyekben vízesésként folyik a víz a mélybe, a fekete falakon pedig az áldozatok nevével találkozunk.

 

A filmet az a Paul Greengrass írta és rendezte, akinek a Bourne-filmek két folytatását, a Véres vasárnapot, vagy a novemberben Tom Hanks főszereplésével érkező Philips kapitányt köszönhetjük. A nyitó képsorokban a gépeltérítő terroristák előkészületei és átszellemült imádkozás váltják egymást az ébredő New York képeivel, majd a Newark repülőtérre igyekvő személyzet (pilóták és légiutas-kísérők) is fel-felvillannak. A játékidő első harmadában a légiirányítók és más hivatalos szervek szemszögéből követhetjük, ahogyan lépésről lépésre értesülnek a gépek eltérítéséről, majd kettejük WTC-be csapódásáról. Az itt dolgozókra a folyamatos hitetlenkedés a jellemző, ami már elsőre is végletesen idegesítő, és az érzés az idő múlásával egyre csak fokozódik. A jelenségre egyetlen magyarázat kínálkozik: 9/11-et megelőzően hosszú évekig még csak gépeltérítés sem történt, arra azonban, hogy a terroristák utasokkal teli repülőket felhőkarcolóknak vezessenek, több ezer ember halálát okozva, még nem volt példa. Ez alapján az emberek számára a történtek egész egyszerűen elképzelhetetlennek tűnnek, ezt jól jeleníti meg a bizonytalan értetlenkedés.

 

A film első harmadában is a hiteles ábrázolás jellemző Greengrassra, aki kézi kamerát is jócskán használ a történések bemutatására, erősítve a dokumentumfilmes, a puszta tényeket és történéseket közölni kívánó formát és hangulatot. Óriási feszültség járja át a nézőt, amíg a terroristák készülnek a gép feletti irányítás átvételére, és bár A United 93-as egyik perce sem unalmas, az igazi izgalmak mégis a fordulópontot követően érkeznek, ezt pedig azok a képsorok jelentik, amikor a gépen ülő terroristák kések és egy bombának látszó tárgy segítségével, több utast megkéselve elfoglalják a repülőt. Elgondolkodtató, hogy az akciófilmeket lepipáló izgalmakat maga az élet írta, és annak ellenére, hogy a film kezdetén tisztában vagyunk a szomorú és elkerülhetetlen végkifejlettel, az ember mégis azon kapja magát, hogy hevesen szurkol az utasoknak, hátha sikerül visszafoglalniuk a gépet és épségben földet érniük.

 

Torokszorító pillanatokat jelentenek a gépen ülő utasok telefonhívásai, akik reményüket elveszítve keresik szeretteiket, hogy elmondják nekik, mennyire szeretik őket. A hívások nem csak azért fontosak, mert rávilágítanak, hogy az emberek életük végét látva egytől egyig felismerik, mi is a legfontosabb az életben, de az utasok innen értesülnek a WTC két tornyának lerombolásáról is. Ez pedig rávezeti őket a szörnyű felismerésre: ők sem fognak leszállni, hogy azután váltságdíjat kérjenek értük, ők is egy célpont és a biztos halál felé haladnak. Ennek köszönhetően az utasokban felébred az életösztön, ezáltal válik a film a küzdeni tudás és az élni akarás példájává: a kevéssé ismert színészek által megformált átlagemberek szinte puszta kézzel szállnak szembe a terroristákkal, a gyilkolástól sem visszariadva saját életük megmentése érdekében. Felkavaró pillanatok ezek, szerencsére Greengrass tartózkodik az utasok hőssé emelésétől és a terroristák démonizálásától is, nem mutatja őket másnak, mint amik: embereknek. Ezáltal tud a film igazán elgondolkodtatni arról, milyen okok és körülmények vezetnek ahhoz, hogy két ember egymás ellenségévé váljon, holott akár még barátok is lehetnének.

 

Az utolsó percek aláfestését a mindkét oldalról elhangzó ima adja, az utasok a Miatyánkot mondják, miközben a gépet vezető terrorista Allahhoz fohászkodik, ezáltal az ima az, ami keretbe foglalja a filmet. A szomorú végkifejlet mindenki számára ismert, a gép teljes visszafoglalása nem sikerül, a pilótafülkében lezajló, vérre menő dulakodás közben a repülő lezuhan valahol Pennsylvania állam területén, megmentve ezzel az Egyesült Államok egy másik ikonikus épületét, az eredeti végcélnak szánt Fehér Házat. A záró képsorok szerint a film mindazok emlékének állít emléket, akik 2001. szeptember 11-én lelték halálukat, azaz 2995 férfinak és nőnek, akik a támadásokban hunytak el. Érdemes egy pillanatra megállni és – az évforduló okán is – megemlékezni elsősorban róluk, de mindazon tízezrekről is, akik az azóta eltelt bő évtizedben 9/11 közvetett hatásai következtében haltak meg.