Főkép

Amikor egy amerikai szenátort olyan különleges módszerrel gyilkolnak meg, ami egy veszélyes és évek óta hallgató orosz bérgyilkosra utal, hirtelen felbolydul a méhkas. A Cassius kódnévvel ellátott gyilkos a hidegháború alatt komoly fejtörést okozott az amerikaiaknak. Az általa kiképzett hat másik bérgyilkossal megalkotta a Cassius Heteknek nevezett egységet, melynek tagjait Paul Shepherdson vadászta le – kivéve magát Cassiust. 20 éve maga Paul is nyugalomba vonult, most azonban ismét felkeresi egykori CIA-s főnöke, hogy egy fiatal FBI-ügynökkel, Ben Gearyvel közösen próbálják meg elfogni a hírhedt ügynököt.
 
A film bővelkedik az izgalmas fordulatokban – és ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Cassius valódi személyét már fél óra után felfedik a nézőnek, mégsem válik unalmassá a mű. Cassius leleplezésétől kezdve a feszültség forrása az, hogy a rettegett ügynök pontosan hogyan is keveri a kártyákat. És ez tökéletesen működik, végig megfeszülve ülünk a székben, annyira lebilincselő a történet. Különösen tetszett, hogy nem próbáltak értelmetlen akciókkal még több feszültséget vinni az alkotásba, épp csak pár akciójelenet került a filmbe. A készítők azonban semmit sem bíztak a véletlenre, hiszen néhány fonákot is beleszőttek a történetbe, amik mind logikusak, bár néhány esetében nem készítették elő megfelelően a csattanókat, így a megvilágosodás pillanata nem katartikus élmény. A film idővonala nem folytonos, hiszen gyakran visszaemlékezések formájában tudunk meg fontos információkat a múltban történt, de a jelen szempontjából is lényeges eseményekről. Ettől függetlenül végig a jelen az elsődleges idősík, a visszaemlékezések szerencsére nem túlburjánzóak, épp annyi van belőlük, amennyi szükséges.
 
A filmet az események viszik el a hátukon, a többi jellemzője (a rendezés, a szereplők vagy a képi világ) nem annyira feltűnő. Persze ez nem azt jelenti, hogy rosszak lennének, hanem azt, hogy nem annyira eredetiek, mint a történet csavarjai. Vegyük például a főszereplőket: itt van mindjárt Paul, a visszavonult, tapasztalt róka, aki rengeteg trükköt tanult meg aktív évei alatt, és akinél jobban senki nem ismeri Cassiust. Paul kezdetben ellenszenvvel viseltetik fiatal társa, Ben iránt, hiszen az ifjú titán szerinte csak egy könyvmoly, aki bármennyire is tájékozott, nem lehet igazi szakértő, mivel csak tankönyvekből ismeri a hidegháborút. Ben Geary tényleg tapasztalatlan tacskó, akinek az elméletei papíron valóban működnek, az igazi nyomozás során mégis szüksége lesz általa nem ismert fogásokra is. Egyértelműen kiderül róla, hogy tájékozott, rendkívül okos és bár Cassius a rögeszméje – a szakdolgozatát is róla írta –, tapasztalat hiányában elbukna. A film tehát tipikus példa az ellentétes főszereplők párosítására, egy helyen pedig a jó zsaru-rossz zsaru kliséje is feltűnik.
 

 
A többi szereplő nem is érdemel különösebb figyelmet, ők a zsáner szokásos figurái: a főnök, aki visszahozza a nyugalomba vonult ügynököt; a könyvesbolti eladóként dolgozó takaros feleség; vagy a majdnem-ravasz rosszfiúk. Ezekhez a sablonokhoz alkalmazkodik a színészek játéka is, s a nem túl bonyolult karakterekbe nem tudtak mélységet vinni. Gere azonban ebben a filmben is nagyszerűen éli át szerepét, minden egyes tette érthető, szinte érezzük, ahogy lassan megkedveli a fiatal nyomozót. Topher Grace azonban mintha túljátszaná a szerepét, néha túlzottan is alaposan akarja alakítani a családját szerető, kisvárosinak tűnő apát és férjet, és eközben nem tudjuk elképzelni őt olyan céltudatos ügynökként, mint amilyen valójában. Martin Sheen pedig mintha csak azért szerepelne a filmben, hogy eggyel több nagy névvel reklámozhassák az alkotást.
 
A filmben egyébként minden a helyén van dramaturgiailag, hiszen az egymáshoz kapcsolódó láncszemek logikusak, a miértek pedig érthetőek, s bár néha csak később értjük meg egy látszólag nem túl fontos részlet funkcióját, a történet sehol nem bicsaklik meg. Az egyetlen hiba az, amikor Ben rájön Cassius kilétére: olyan hihetetlen módon jut el a megoldáshoz, mintha a sudokuban csak úgy találomra beírnánk egy számot több órányi hasztalan fejtörés után – vagy bejön, vagy nem.
 
Az operatőr munkájára egy szavunk sem lehet. Nagyon jól érzékelteti az ellentétet a tipikus amerikai kertváros az orosz bevándorlók lakókocsitábora, illetve a kihalt hegyvidék és a zsúfolt város között. Emellett a filmben bevetik a tipikus kameraállásokat is – csak a lábakat mutatják, helyenként nagy plánokat alkalmaznak, lassan körbefordítják a szereplők körül a kamerát, az akciójeleneteknél pedig gyors vágásokat alkalmazva, több szemszögből is bemutatják az eseményeket. Nem különösen figyelemfelkeltő kamerakezelés, de látszik, hogy Jeffrey L. Kimball ért a szakmájához.
 
Michael Brandt első rendezésében nagyszerűen dolgozza fel a még mindig komoly orosz fenyegetés és a bosszúállás kérdéseit, külön figyelmet fordítva a lelketlen gyilkológépek motivációira, de figyelmen kívül hagyja napjaink veszélyeit és a Kínától való függést, így a film egy kissé elavultnak hat. Vagy talán azzal próbálja elterelni a néző figyelmét a jelenlegi bizonytalan helyzetről, hogy egy olyan problémára irányítja a figyelmet, ami az azóta eltelt évek miatt már kevésbé tűnik jelentősnek?
 
Mindent egybevetve az Álcák csapdája nagyszerű és szinte az utolsó percig izgalmas krimi, amely egy pillanatra sem nem hagyja megpihenni a nézőt, de nem az akciójelenetekkel teremti meg az izgalmas hangulatot, hanem az újabb és újabb mozaikdarabkák előhúzásával.