Főkép

Ahogy a zenekar nevéből sejthető, a Keep Floyding egy tribute csapat, mely Pink Floyd dalokat játszik. Hosszú évek óta teszik ezt (korábban Echoes Of Pink Floyd néven), és már régen is jók voltak, s azóta nyilván csak jobbak lettek.
 
A 9 tagú formációból épp ketten is hiányoztak, a háromból az egyik vokalistalány, valamint az épp aznap bokáját tört szaxofonos. De így is remekül muzsikáltak, az első hangoktól nyilvánvaló volt, hogy értik a dolgukat, és nem csak a lelkesedés, de a kellő tudás is megvan bennük, hogy a legendás brit rock banda dalait híven elő tudják adni. Hogy mégsem voltam teljesen elégedett a koncerttel, annak csupán az volt az oka, hogy úgy éreztem, a Wekerle-napok közönségének, amiben tényleg volt mindenféle korú, nemű és rangú ember, jobb lett volna egy olyan programmal szolgálni, amiben több a sláger. Persze, egy igazi Pink Floyd rajongónak az itt elhangzott dalok egytől-egyig annak számítanak, de azért lehetett volna ennél népszerűbb, könnyebben befogadható műsort is összeállítani. Utóbb Tóth Attila billentyűstől aztán megtudtam, hogy a szaxis balesete mellett a nyári szabadságok miatti kevés próba is oka volt a dalok kiválogatásának.
 
Na, akárhogy is, a koncertet nagyon élveztem, és még így is jó páran voltak vele hasonlóképpen. Szimpatikus volt, hogy az utolsó PF stúdióalbum egyik remekével, a „What Do You Want From Me”-vel nyitottak, hiszen nem egy magától értetődő választás, de koncertkezdésnek kiváló. Az is tetszett, hogy az egyik legnagyobb PF slágert, az „Another Brick in the Wall pt. 2.”-t annak bevezetőjével (The Happiest Days of our Lives) együtt játszották, ahogy a Dark Side of the Moon albumos „Brain Damage”-et követő „Eclipse” sem maradt el. Mégis azt gondolom, hogy a jobbára instrumentális „The Great Gig in the Sky”, a The Wall-ról való, kő depresszív „Hey You”, netán a hosszú „Sorrow” helyett lehetett volna olyasmit választani, ami jobban felvillanyozza a közönséget. És a záró „Comfortably Numb”-nál éreztem azt, hogy egy picit szenvedélyesebb előadás még beleférne, legyen bármilyen visszafogott és elegáns is az eredeti zenekar élőben.
 
Ezen túl viszont csak dicsérni tudom a csapatot. Főleg Goldschmidt Gábor szólógitáros énekelt, de Attila és a basszusgitáros, Balázs Bálint is bebizonyította, hogy a hangszálaival is tud bánni, a két vokalistalány, Garda Zsuzsa és Simon Edina pedig a „Great Gig in the Sky”-ban mutatta meg, micsoda káprázatos dolgokra képesek. És ott állni a gyönyörű Kós Károly téren (ahol leginkább akkor fordulok meg, ha a fiamat viszem a játszótérre), ahogy feljöttek a csillagok, és közben szólt ez a varázslatos zene… szóval ez nagy élmény volt, nem vitás. Lehet, hogy nem olyan, mint egy igazi, gigászi Floyd koncert, viszont emberközelibb és személyesebb is. Érdemes őket megnézni!