FőképAzt hihetnénk, a Beatles minden létező felvételét összegyűjtötték és kiadták már, hiszen az elvakult rajongók, akikből máig nem kevés akad, minden bizonnyal a kollekciójukban szeretnék tudni a Nagy Négyes összes fellelhető létlenyomatát, legyen szó akár nagylemezen ki nem adott stúdiófelvételről vagy fél-amatőr kalózszalagról.
Erre kiderül, hogy egészen különleges, a korhoz képest kiváló hang- és képminőségben megmaradt fellépések anyagai porosodnak még egy archívum mélyén: az Ed Sullivan Show négy adása, melyekben a Beatles is saját blokkokat kapott.

A műsorok önmagukban is érdekesek lehetnének, ugyanis bármely elméleti műnél, elemzésnél ékesebben illusztrálják az akkori szokásokat.
A közönséget figyelve tökéletesen látható, milyen volt a divat akkoriban (ha nem látnám, nehezemre esne elhinni, hogy akkoriban mindenki kiterjesztett madárszárnyakra emlékeztető szemüvegkeretet hordott), a rengeteg ismétléssel, a zenét lekövető, ritmikus szöveggel, és egyéb fortélyokkal sulykoló reklámbetéteket pedig tananyagként lehetne használni a reklámozás fejlődéstörténetének ismertetésekor.

Érdekes megfigyelni, miként válhatott híressé minimális színpadi jelenléttel egy műsorvezető csupán ezért, mert az éppen futó legnagyobb sztárokat hozta el közönségének. Ed Sullivan nem igyekezett mindenképp poénokat elsütni, hosszasan elbeszélgetni a meghívott művészekkel, egyszerűen csak ott volt, felkonferált, és irányította a közönséget.

Ennél is tanulságosabb azonban azt látni, kik szerepeltek még az adásokban, kiket tartottak kellően fontosnak és népszerűnek ahhoz, hogy felléptetésükkel növeljék a nézettséget.
A szintén liverpooli születésű, Cilla Blackre (aki egy ideig ugyanazon a szórakozóhelyen, a Cavern Clubban volt ruhatáros, ahol többek között a Beatles is sokszor játszott) minden bizonnyal emlékezünk, a jazz szerelmesei nyilvánvalóan jól ismerik Acker Bilk és Cab Calloway nevét, néhány megszállott musical-rajongó pedig még a magyar származású Mitzi Gaynorról is hallhatott. A többieknek azonban utána kellene keresnem, ha esetleg tájékozódni szeretnék róluk; a köztudatból mindenképp régen eltűntek már.

Nem úgy a Beatles. Ám voltaképp nem is az érdekes, hogyan látjuk őket manapság, hanem az a tényleg önfeledő hisztéria, ahogy a New York-i, főleg lányokból és fiatal nőkből álló közönség tombolt a számaik alatt.
E dokumentumértékű felvételek cáfolhatatlanul bizonyítják, hogy a Beatles-mánia nem holmi kitaláció, mesterségesen gerjesztett őrület; azok a lányok tényleg kis híján elájultak attól, hogy élőben láthatják kedvenceiket, és valóban mindvégig mámoros sikoltozással kísérték a dalokat. (A miami közönség furamód visszafogottnak mutatkozott, mintha belefásultak volna már a nagy jólétbe.)

Az 1964 februárjában, egymás utáni három alkalommal, majd az első színes adást megelőző műsorban is két-két blokkot kapott a liverpooli négyes, és az olyan nagy slágerek mellett, mint a „She Loves You”, „Help!”, „I Want To Hold Your Hand” – hogy csak néhányat említsek – élőben ritkaságszámba menő, vagy meglepő dalokat is hallhatunk, mint az „I’m Down”, vagy a „Yesterday”, amit Paul egymagában, egy szál gitárral (meg némi vonóskísérettel) adott elő.

És a lényeg: ezekből a felvételekből is egyértelmű, hogy a Beatles nem kreált szenzáció. A klubos múlt hihetetlen biztonságot adott nekik, így élőben is hibátlanul teljesítettek. Azon túl, hogy zeneileg – még a lecsúszott mikrofonhoz hasonló, kisebb gikszerek ellenére is – minden tökéletesen a helyére került, egyszerűen a tenyerükből etették a közönséget. Egyszóval valóban igazi sztárok voltak.
Örömteli tehát, hogy megjelent ez a dupla DVD, melyet jó szívvel ajánlhatok Beatles-rajongóknak és a pusztán kor iránt érdeklődőknek egyaránt.