FőképKiadó: Sony Music
Megjelenés dátuma: 2009
Kategória: elektronikus / pop, rock

 

 
A többszörös Grammy-díjas, Pink / P!nk művésznéven ismert Alecia Beth Moore 1979. szeptember 8-án látta meg a napvilágot egy zsidó vallású ápolónő és egy katolikus vallású katona gyermekeként. Ereiben litván, német, ír és zsidó vér folyik.
Édesapja sokat énekelt és gitározott neki, ami nagyban befolyásolta azon gyermekkori döntését, miszerint ha felnő, rocksztár lesz. Ennek érdekében korán elkezdte képezni a hangját, tizenévesen már dalszövegeket írt és klubokban lépett fel.
 
Karrierje nem egészen úgy indult, ahogy szerette volna, függetlenül attól, hogy 2000-ben megjelent első szólólemezéből, a Can’t Take Me Home-ból világszerte több millió példányt adtak el.
Egy évvel később azonban Christina Aguilera, Mya és Lil` Kim társaságában elénekelte a „Lady Marmalade” című dalt, amelyért meg is kapta élete első Grammy-díját. És a szekér beindult…
 
Ötödik, Funhouse című lemezének munkálatait közvetlenül Carey Harttal való válása után kezdte el. Mivel már tizenévesen is a dalszövegekkel akarta kifejezni érzéseit, félő volt, hogy az új lemez amolyan elválós-nyavalygós-szenvedős-depressziós valami lesz, amitől elmegy az ember életkedve.
 
Nos, ha akadnak is ilyen jellegű dalok, azért szerencsére nem ezek dominálnak. Sőt, az egész valahogy olyan, mintha P!nk görbe tükrön keresztül akarná bemutatni az életet és a szerelmet. Bár a keserűen ironikus szövegek, valamint a rajtuk végigvonuló egyértelmű allegória remek, a zenei megvalósítás valahogy nem elég bevállalós.
 
Az album népszerűsítése érdekében P!nk turnéra indult, hogy a világ minél több táján bemutassa a Funhouse anyagát.
Nem tudom, hogy a többi helyszínen mi volt, de a Sydney Entertainment Centre közönsége 2009 júliusában olyan show tanúja lehetett, ami minden bizonnyal örök emlék marad. Hála a digitális technikának, most mi is kaphatunk egy morzsát ebből a csodából.
 
Ha figyelemmel kísértem volt P!nk pályafutását, valószínűleg nem ért volna ennyire váratlanul az a fergeteges show, amit az énekesnő és csapata produkált a színpadon. Sőt, ha nagyon őszinte akarok lenni, ki sem néztem belőle ilyesmit.
De nem tartottam szemmel őt, ezért most, miközben nézem és hallgatom az ausztráliai koncerten rögzített anyagot, csak ámulok és bámulok az előadás professzionalizmusán.
 
Mindamellett, hogy a koncerten nem csupán a Funhouse anyaga van jelen, hanem a korábbi lemezekről is akad ez-az, az egész nagyon egyben van: sem zeneileg, se látványilag nem lóg ki semmi, bár tagadhatatlan, hogy hangzásban a rockosabb részek kenterbe verik a kissé melankolikusabb darabokat.

Látványilag viszont azok a jelenetek überelnek mindent, amik az új lemez anyagának hatására születtek. A „Bad Influence”-el mintha egy zenész-táncos cirkuszi-vidámparki előadás elevenedne meg a szemünk láttára, amit egy időre kissé hagyományosabb betétek oldanak fel, hogy aztán újra porondra léphessenek bohócok, kötéltáncosok és egyéb cirkuszi-vidámpari népek.
 
Persze a hagyományos is meglehetősen relatív, hiszen az „Ave Mary A” alatt a háttérben a díszlet olyan, mintha egy templom hatalmas rózsaablakain át hatolna be a fény; az „I Touch Myself” egy sejtelmes vörös fénnyel bevilágított kanapén zajló, erősen szexuális töltetű intermezzo, stílszerűen fekete fehérnemű-szerű ruhában; az „U + Ur Hand”-ben meg éppenséggel fekete lakkbőr majdnem-ruhában parádéznak a táncos csajok, kezükön világítós kesztyűvel, ami igazán látványos akkor lesz, amikor egy rövid időre sötétbe borul a színpad; a „So What”-ban pedig egy fehér pizsamaszerű fehérneműs-ugrándozós párnacsata bontakozik ki szálló tollakkal, csak hogy életszerűbb és látványosabb legyen az egész.
 
Mindezt a „Family Portrait”-vel kezdődő nagyon különleges blokk követi, amit leginkább egy koncerten belüli mini unplugged koncertként tudnék jellemezni. Nem éppen szokványos megoldás, és éppen ezért nekem nagyon bejött.
P!nk itt mindenki számára bebizonyítja, hogy igenis tud énekelni, hogy kissé rekedtes hangja olyan érzelmi töltet képes hordozni és közvetíteni, ami a szkeptikusokat sem hagyja hidegen. Sőt, nem csak énekelni, de gitározni is tud, amit az „I Don`t Believe You”-ban be is bizonyít.
 
Ez a rész a „Babe I`m Gonna Leave You”-val ér véget, amikor látszólag ketten vannak a színpadon, ám a megfelelő részeknél bekapcsolódnak a többiek, és szépen lassan ismét megelevenedik a színpad. Ezek a koncerten igazi rockünnep ez a dal, a gitárszólótól meg egyenesen a hideg futkos az ember hátán.
Remek alkalom ez arra, hogy az énekesnő szépen lassan kihátráljon a színpadról, és hagyja, hogy a zenészek tehetsége is kibontakozhasson.
 
Persze nem önzetlen ez a tett, hiszen egy rövid táncos betét után visszatér, és miközben a „Sober”-t énekli, egy laza levegőakrobatás produkciót nyom le. Nem csak a közönség, de mi, nézők is lélegzetvisszafojtva figyeljük, mi zajlik a levegőben.
Én még ilyen nem láttam, de még csak nem is hallottam. Remek dramaturgia és csodálatos színpadi előadás, az biztos. Egy kis történet a történetben, kép a képben.
 
Egy remekül sikerült Queen feldolgozás, a „Bohemian Rhapsody” után újra porondra lépnek a bohócok, kötéltáncosok és egyéb cirkuszi-vidámparki népek, és a „Funhouse”-ban igazi elvarázsolt kastélyos fieszta hangulatot csinálnak.
Ezt már a vokalista lányok sem bírják ki a helyükön, így ők is csatlakoznak a bulihoz, mi több, a többiekkel együtt ottmaradtak a „Crazy”-re is, amikor néhány tükörrel még látványosabbá válik a színpadkép. Szerintem ez a két szám az előadás csúcspontja, de legalábbis nekem ezek tetszettek a legjobban – a részvevők bemutatásával és a közönség megénekeltetésével együtt.
 
Ekkor már azt hinné az ember, hogy mindent látott, ám még közel sincs vége a show-nak. Sőt, az erősen finálé hangulatú „Get the Party Started”-ben P!nk újra a levegőbe emelkedik, ám ezzel most már nem hozza a frászt a nézőkre, hanem ismét ámulatba ejti őket. Látványos, mi tagadás, bár talán egy kicsit öncélú.
Ha itt lenne vége a koncertnek, tökéletesen elégedett lennék. De sajnos még van egy szám, a „Glitter in the Air”, ami szerintem egészen elhibázott választás volt ide, a végére, mert megtörte a lendületet.
 
Akárki akármit mond (beleértve engem is), ez egy nagyszerű, és szokatlanul hosszú koncert, ami remekül bizonyítja, hogy P!nk zenéjében nagyszerűen keverednek a pop, az R&B, a punk és a rock elemei, aminek köszönhetően a végeredmény kifejezetten kellemes bulizene, amire akaratlanul is elkezd mozogni az ember keze, lába, háta tája… csak győzze szuflával.
 
Előadó:
P!nk – ének, akrobatika, tánc, akusztikus gitár
 
Közreműködők:
Paul Mirkovich – zenei rendező, billentyűs hangszerek, ének
Mark Schulman – dobok
Justin Derrico – szólógitár
Eva Gardner – basszusgitár
Kat Lucas – billentyűs hangszerek, ritmusgitár, ének
Jessy Greene – hegedű, ének
Stacy Campbell – ének
Jenny Douglas-McRae – ének
Alison Faulk – tánc, koreográfia
Leo Moctezuma – tánc, koreográfia
Reina Hidalgo – tánc
Nikki Tuazon – tánc
Addie Yungmee – tánc
Sebastien Stella – levegő akrobata
Dreya Weber – levegő koreográfia
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Highway to Hell (AC/DC feldolgozás) (video bejátszás)
2. Bad Influence
3. Just Like a Pill
4. Who Knew
5. Ave Mary A
6. Don`t Let Me Get Me
7. I Touch Myself (Divinyls feldolgozás)
8. Please Don`t Leave Me
9. U + Ur Hand
10. Leave Me Alone (I`m Lonely)
11. So What
12. Family Portrait
13. I Don`t Believe You
14. Crystal Ball
15. Trouble (akusztikus verzió)
16. Babe I`m Gonna Leave You (Led Zeppelin feldolgozás)
17. Sober
18. Bohemian Rhapsody (Queen feldolgozás)
19. Funhouse
20. Crazy (Gnarls Barkley feldolgozás)
21. Get the Party Started
22. Glitter in the Air
 
Bónusz dalok
23. It`s All Your Fault
24. One Foot Wrong
 
Extrák
On Tour with P!nk
How To „Shred the Gnar”
Bloopers
 
Diszkográfia:
Can`t Take Me Home (2000)
M!ssundaztood (2001)
Try This (2003)
Pink: Live in Europe (2005) – koncert DVD
I`m Not Dead (2006)
Pink Box (2007) – válogatás
Pink: Live from Wembley Arena (2007) – koncert DVD
Funhouse (2008)
Pink: Live in Australia (2009) – koncert DVD