FőképForgatókönyv: Francesco Marcucci, Sandro Petraglia, Stefano Rulli
Zene: Ennio Morricone
Vágó: Gino Bartolini, Pierluigi Leonardi
Főszereplők: Michele Placido, Patricia Millardet, Remo Girone, Simona Cavallari, Jean-Luc Bideau, Bruno Cremer, Luigi Diberti, Alice Di Giuseppe, Franco Trevisi, Alberto Gimignani, Marcello Tusco
Magyarországi forgalmazó: Klub Publishing
Hazai DVD megjelenés: 2008

Hamarosan végéhez érkezik Corrado Cattani (Michele Placido) története. A Polip című sorozat a nyolcvanas évek Olaszországának belülről rothadó társadalmáról, a hivatalos hatalommal összegabalyodó szervezett bűnözéséről, s az egyéni bátorságról mesélt nekünk 3, vészterhes levegőjű és pergő stílusú évadon keresztül.

Láthattuk, amint a felügyelő egyébként is ingatag cölöpökön billegő élete összedől, miközben óriási bűnbirodalmak emelkednek elő a semmiből, korrupt hivatalnokok válnak dühöngő gyilkosokká, majd adják át helyüket a legfelső, s éppen ezért egyben láthatatlan hatalomnak.

A Polipban – ezt már megszokhattuk – egyszerűen az aljas manipulátorok szállnak mennybe, míg a vállvetve küzdő jók maroknyi csapatát iszonyú bosszúk tizedelik.

Luigi Perelli 1989-es szezonjában látványos külsőségek közepette összegződnek a széria eddigi érdemei: pergő akciók, véres leszámolások, szennyes üzelmek intenzív képsorai váltják egymást, miközben a háttérben az öklét szorító néző megismerkedhet egy szomorú családi históriával, egy tisztességes bírónővel, egy jó útra térő újságíróval, és az alávaló üzérek újabb csapatával.

Cattani a harmadik évad eseményei után Milánóban maradt. Ellenfele ezúttal a néhai Antinari bankár jobb keze, az időközben hatalmat szerzett Tano Cariddi (Remo Girone), aki az első részben szövetséget köt a Bábos névre hallgató maffiafőnökkel (Marcello Tusco), hogy megszerezhesse a Nemzetközi Biztosítótársaságot, s így jelentős világpiaci tényezővé váljon.
Ehhez azonban le kell számolnia Philippo Rasival, az intézmény jelenlegi vezetőjével.

Corrado eközben összeismerkedik Silvia Conti bírónővel (Patricia Millardet), akivel közösen kezdenek nyomozni egy különös gyilkosság, és annak hallgatag elkövetője, Salvatore Frolo (Mario Adorf) ügyében.
Cattani és csapata kimerítő és áldozatos munka eredményeként rábukkan a modern maffia darázsfészkére, és Corrado végül, munkatársaival összefogva, felkészül a bűnszövetkezettel való sorsdöntő leszámolásra.

Az eddigi évadok intelligens történetvezetésükkel, drámai mélységükkel, realisztikus szereplőikkel és Ennio Morricone halhatatlan zenéjével világhírt hoztak ennek a rendkívüli erejű sorozatnak.
A stábnak ezúttal sikerült ezt a nehezen meghaladható nívót is jócskán túlszárnyalni: minden ízében hibátlan tévémozi készült.

A történet ezúttal az eddigi érdemek olvasztótégelye: nemcsak bravúros nyomozások, megrendítő árulások, hitvány spekulációk és kegyetlen mészárlások kerülnek tányérunkra, de az akciójelenetek kidolgozottabb koncepciójának köszönhetően ezúttal a formalitások tekintetében is felülmúlhatatlan ez az epizódfüzér.

Persze akik a csavaros és kiszámíthatatlan történet nyújtotta izgalmakra vágynak, azok is elégedettek lesznek, hiszen a Frolo-ügy felgöngyölítése nem mindennapi meglepetéseket tartogat számunkra, nem is beszélve arról, hogy a dramaturgiának éppen ez az építőköve szolgál a legrétegesebb drámai élménnyel.

A Mario Adorf által kiválóan megformált Frolo példás jámborsága és csúf végvonaglása részvétet kelt bennünk, ellensúlyozandó a bűnszövetkezet tagjai iránt táplált, már-már messiási gyűlöletünket.

A cselekménynek ez a kulcsfontosságú íve nem csak különlegesen intenzív melankóliája miatt érdemes arra, hogy elemzésünkben külön kiemeljük, hanem azért is, mert Cattani a Frolo-ügyben végzett nyomozómunkájának köszönheti, hogy visszavághat a szervezett bűnözés központi alakjainak.
Ők pedig ezúttal is szép számban képviseltetik magukat – de ne szaladjunk ennyire előre.

Ami az időkeretet illeti, nyoma sincs a 3. évad rétestészta jelenségének: szigorú, szinte klasszicista módon megvalósított epizódokkal állunk szemben, amelyek nemcsak bivalyerős forgatókönyvön nyugszanak, de sikerült a sokszor tömény, nehezen követhető cselekményanyagot a szűkös időlimit ellenére élvezhetően, és – ami a legutolsó epizódot illeti – valódi művészi esztétikával, virtuóz formanyelvvel, és színészi közreműködéssel megvalósítani.

S ha már az imént röviden utaltunk az akciójelenetekre, elmondhatjuk, hogy gombamód megszaporodtak.
Már az expozíció is torokszorító, amelyben Cattani és alakulata egy romos raktárban rejtőző kábítószercsempészt likvidál, de a sodró lendületű sztori több ilyen jellegű kulminációs ponttal is szolgál.
Elég itt pusztán Frolo átszállítására, a gyermekotthon előtti két fergeteges tűzpárbajra, vagy a Bábos unokaöccsének, Salvonak váratlan meggyilkolására utalnunk.
Mind elegáns és húsbavágóan naturális mozzanatai a cselekménynek, nem is beszélve a 4. évad legutolsó pillanatairól.

Természetesen a szereplőgárdát sem bélyegezhetjük meg azon a címen, hogy hiteltelen lenne. Corrado karaktere a 3. évad óta ugyan keveset fejlődött, ám világfájdalma és maffiaellenessége csak fokozódott – ahogy iránta érzett szimpátiánk is.
Michele Placido ezúttal is páratlan hozzáértéssel mintázza remekbe ezt a sokszor mogorva, még a munkatársaival szemben is barátságtalan, de intelligens férfit, aki mindenét elveszítette ebben az embertelen hadviselésben.

Cattani jórészt férfiakból álló csapata Silvia Conti csatlakozásával egészül ki, aki méltó társa a felügyelőnek.
Ugyanolyan elhivatott és bátor védelmezője az igazságnak, bár a bírónő sokszor hajlamos a törvény betűje és a látszólag elsődleges érdekek szerint cselekedni, míg Cattani nyomozótevékenységében jut hely az olyan eszméknek is, mint a barátság, vagy a bizalom. (Cattani autonóm erkölcsi személyiségéhez hasonló nincs is ebben a sorozatban.)

Az ő pszichológiai háromszögük Tano Cariddivel egészül ki, akit Remo Girone egészen kivételes érzékkel játszik. Cariddi a széria sarokpontja: szöges ellentétben áll mind az igazságossággal, mind pedig az eszmék szolidaritásával.
Igazi szörnyeteg, ahogy Cattani többször jellemzi, de a valamikori anyagi nélkülözés, a mérhetetlen becsvágy és a torz világgyűlölet is velejárója ennek az aberrált, de kellőképpen vonzó és nyakatekert különcnek.

Tano magányra utaltságát, emberi kommunikációra képtelenségét nagyszerűen szemlélteti, hogy az egyetlen nő, akibe beleszeret, paradox módon csak kihasználja, hogy a bizalmába férkőzhessen, majd tönkretegye.

Hasonlóképpen kuriózumnak számít Antonio Espinosa megjelenése, akit a Maigret sorozat címszereplője, Bruno Cremer alakít. Tanoval ellentétben Espinosának nincs olyan absztrakt, intellektuális alapja a sátáni gonoszságra: neki egyszerűen a lételeme az aljasság.
Fölényes, durva igazságát fennen hirdető, korpulens vasszörnyeteg, akit forró élvezet gyűlölni.

Marcello Tusco személyesíti meg De Pisist, a Bábost, a maffia csúcsvezetőségének visszavonult tagját.
Az idős színész (Benkő Gyula zseniális szinkronhangján) és Marlon Brando A Keresztapában nyújtott manírjai közötti egyértelmű parafrázist nem nehéz észrevenni, a Bábos mégis egyedi figura.
Olyasvalaki, aki bár kérges szívű és rideg manipulátor, de a hosszú magánya alatt inkább szánandó öregemberré szelídült – aki végül, nem meglepő módon, a jók oldalát gyarapítja.

Mellettük olyan mellékgazemberek pezsdítik fel a szereplőállományt, mint Salvo, a kéjenc unokaöcs, vagy Salinbeni szenátor.
És akkor még nem is beszéltünk az Arnold Schwarzeneggert megszégyenítően kifejezéstelen arcú Santuzzu Salieriről – a Bábos kedvenc bérgyilkosáról, illetőleg a villanásnyi epizódban feltűnő Kemal Yfterről.
Természetesen még számtalan izgalmas karakterről ejthetnénk szót, ám ezeket napestig sorolhatnánk.

Ez a siker univerzális receptje. A Polip 4. évadja képes mindazzal szolgálni, ami egy tökéletes maffiafilmtől elvárható: egyszerre látványos, drámai, szórakoztató és akkurátusan élethű alkotás, amely hosszú, 19 (!) esztendőn átnyúló karjaival még ma is képes fogságba ejteni az embert. Erre pedig csak a legnagyobbak képesek.

Kapcsolódó írások:A Polip – 1. évad (DVD)
A Polip – 2. évad (DVD)
A Polip – 3. évad (DVD)
A Polip – 4. évad (DVD)