FőképForgatókönyv: Steve Ditko, Stan Lee, Alvin Sargent
Zene: Christopher Young
Főszereplők: Tobey Maguire, Kirsten Dunst, James Franco, Thomas Haden Church, Topher Grace
Gyártó: Sony Pictures
Magyarországi forgalmazó: InterCom
Magyarországi bemutató: 2007. május 3.
Műfaj: akció

Másodszor röppen vissza a teltházas filmszínházak nagyvásznára Sam Raimi rendező kultikus tiszteletnek örvendő hálószövője – az már biztos, hogy az idei csúcsprodukciós mezőny legjelentősebb eseményeként értékelhetjük mindezt.

A franchise népszerűsége a trilógiazárlattal változatlanul töretlen, bár akiknek figyelme eddig is túlhaladott az egyes epizódok étvágygerjesztő formavilágán, azok tudják: a készítőknek valójában sajnos sikerült foltot ejteniük a 2. résszel – egyértelműen – kulminációs pillanatához érkezett filmfolyam becsületén.
Most, röviddel a megtekintés után épp azon tűnődök, vajon érdemes volt-e 3 évet várni az önkéntes világmegmentő újabb szövevényes kalandjára.

Szinte látom magam előtt a rendezőt, amint a beleit csüngetve iparkodik azon, hogy az eddigi, cukorhabokon ringatózó, és masszívan tinédzseres klímát egy sokkalta fenyegetőbbel cserélje fel.
Mindebben csak azért látok kivetnivalót, mert Raimi „lapáttenyérrel” nyúl az érzékeny problémához: az eddigi két epizóddal bejáratott, lassacskán kiteljesített atmoszférának revideálását minden átmenet nélkül látta csak megvalósíthatónak.

Tehát a hirtelen kozmoszváltás lehetett a rendező tudatos koncepciója is – ellenkező esetben viszont, ne szépítsük, hagyta, hogy az alapos műgondot kívánó munkafolyamat kicsússzon a karmai közül.
Akárhogy is: egy, már határozott fejlődésívet mutató sagát varázsütésszerű, és – valószínűleg – kontrollálatlan lépéssel vakvágányra szorítani, meglehetős könnyelműség.

Azért kellett feltétlenül kritikámba iktatnom ezt az elmarasztalást, mert a történetet sajnos sikerült nemcsak a baljóslatú halálhangulat, hanem az érzelgős, zsebkendőfaló giccs vonzáskörzetébe kormányozni.

Peter (Tobey Maguire) nem sokat változott, mióta levettük róla a szemünket; továbbra is a nagyvárosi egyetemisták tökéletesen egyhangú életét éli – persze a nyilvánosság előtt.
Régi szerelmével, Mary-Jane-nel (Kirsten Dunst) még mindig ugyanott tartanak, bár hősünket felvillanyozza a házasság lehetősége. Csakhogy épp ekkor bukkan fel életében a dekoratív Gwen Stacy (Bryce Dallas Howard), és ez a szerencsétlen esemény feldúlja az amúgy is roskadozó kapcsolatát barátnőjével.
Mary-Jane ezért Harry-hez (James Franco) közeledik, aki már kieszelte, hogy a lány felhasználásával hogyan rángathassa dróton a régi sérelmek miatt még mindig gyűlölt Petert.

Hősünk falmászóként még lehetetlenebb problémákkal kényszerül megbirkózni: Ben bácsi valódi gyilkosa, egy pitiáner gazember (Thomas Haden Church) meglóg a börtönből, és egy véletlen baleset folytán betonöklű Homokemberré deformálódik.

Ha mindez nem lenne elég, Peternek egy szemtelen konkurense is akad a Hírharsona lapszerkesztőségénél, Eddie Brock (Topher Grace), és a rivalizálást még komolyabbá teszi, hogy Brockban gazdatestre lel egy veszélyes méreganyag, ami lógó nyelvű, kocsonyás szörnyeteget csinál a rámenős lesifotósból.

Raimi a trilógia leghatalmasabb ívű cselekményét kínálja nekünk, de éppen a terjedelmességéből következik súlyos hátulütője.
Rendezőnknek ugyanis nem sikerült az, ami Lucas apónak A Sith-ek bosszújával igen: a mellékszálakon indázó sztoriban egyszerűen képtelen volt megóvni és nyomatékosítani a kulcsjeleneteket, az időtartamot arányosan beosztani, a maximalista kompozíciót fogyaszthatóvá tenni.

És ha Raimi munkája a cselekményesség tekintetében maximalistának mondható, akkor a jellemábrázolás terén minimalizmussal vádolható.
Az előző filmekben is az agybaj kerülgette még a birkatürelmű rajongókat is a giccsben mártózó beszélgetésektől, May néni csontos etikaóráitól, a pubertáskoruk végét taposó szereplők folytonos csipogásától.

Most még siralmasabb a helyzet, ugyanis Peter, Mary-Jane és May néni a játékidő minden tizennyolcadik percében sírógörcsöt kap.
Világfájdalmuk olyan erősen gyökeredzik a színészi manírok külsőségeiben, a mesterkélt érzelemnyilvánítási metódusokban, hogy elveszejti a trilógia eddigi fontos értékét, a jellemábrázolást.

Mindezt még tetézi, hogy Peter attribútumai érzékelhetően kicserélődtek. Mary-Jane-re már nem mint igaz szerelmére, hanem mint pöpec tárgyjutalomra gondol, és bájgúnárszerűen kezd flörtölni az üresfejű cicababaként ábrázolt Gwen Stacy-vel.
Attól már egyenesen az undor fogja el az embert, amikor Peter lezser tánclépésekkel bemajomkodja magát egy füstös jazzklubba, és ott nimfomán pillantások kíséretében Gwent is lekapja a lábáról.
Raimi, ezzel a humorosnak szánt, de valójában jellemidegen panellal újabb hibát vét a karakterábrázolás területén.

Ha már a figuráknál tartunk, akkor róluk is elmondható, hogy zömében stagnáló papírmasék. Peter karaktere komolyanvehetetlen, bűzlik a vérpezsdítően szellemes újításokkal kacérkodó rendező munkamódszerétől, ugyanakkor néha kifejezetten ellenszenves is.
Mary-Jane semmit sem változott, ezúttal is egy mögötte felsorakozó férfi védelmére szorul, önálló emberi tartalom, gerinc nélkül.

Harry az egyetlen, akinek alakja eléggé kontúros ahhoz, hogy kitűnjön az állományból: bosszúszomjas, és ördögien cseles figurája üdítő meglepetés (a végjátékbeli közreműködése külön slusszélmény).
Raimi-nek viszont sosem fogom megbocsátani, hogy Gwen a képregény lapjain finoman árnyalt, emocionálisan telített, markáns figurájából kirakatcicát farigcsált. (Rosszalló véleményemet Bryce Dallas Howard csapnivalóan jellegtelen „alakítása” is alátámasztja.)

Jameson főszerkesztő azonban egymaga szállítja a verbális humort; epizódszerepe ezúttal is elegánsan megírt, sziporkáztatóan szellemes, tanítani valóan invenciózus.
May néniből most kevesebbet kapunk, így aztán ő is elviselhetővé válik, ellentétben Eddie Brock-kal, akit legszívesebben azonnal megfojtanánk egy kanál vízben.

Egyszóval Raimi-nek nem sikerült megtartania a 2. rész színvonalát – már ami a tartalmat illeti.
Más értékelés alá esik viszont a Pókember 3. képköltészete, ami továbbra is kiváló minőségű. Sőt, mi több, laza csuklómozdulattal pöcköli le az asztalról az előző részek látványvilágát.
Ritkán láthatunk ehhez foghatóan plasztikus és impozáns reflexélményt: ne csodálkozzunk, ha a vetítés közben magunkra borítjuk a kólás üveget.

A felhőkarcolók összeomlásában, bedugult főutak szétroncsolódó autóiban, kemény mozdulatsorokban, elevensárga detonációkban tobzódó képfolyamot a stáb részéről rendkívüli műgond, példás leleményesség övezte.
Elég csak Peter és Harry első, éjszakai összecsapását, vagy a szintén hajnalban zajló, végső konfrontációt emlegetni, és elmondhatjuk: a Pókember 3. a komputermanipulált szuperprodukciók idei versenyében már most zsebre vághatja a megtisztelő „az év filmje” kitüntetést.

Ezúttal is kulcsfontosságú formai összetevő az aktuális ellenlábas fegyverarzenáljának megmutatása. A Homokember környezetpusztító képességét igazán nem lehet elmarasztalni: forgószélszerű ámokfutása rendkívül érzékletesen rendezi át a békés utcaképeket.

Mindösszesen annyit fűznék még hozzá az elmondottakhoz zárszóként, hogy a Pókember 3.-at szeretni fogják azok, akik nem elkötelezett hívei a képregénynek (mint ahogy én sem), és azok is, akik egyszerű trancsírfilmre kívánnak jegyet váltani, az agyukat pedig leadják a jegyszedőnél.

Azonban Raimi a sulykot elvető, és a rendkívüli igyekezet egyenletes koncentrációjának hiányában szétcsúszó mozija, ha a pompás csomagolást leszaggatjuk róla, nem több banális húspiacnál, a képregény számtalan eredeti erényének megcsúfolásánál.
Mindamellett viszont pokolian szórakoztató akciófilm, és ezúttal talán megalkudhatunk ezzel az ígéretes ténnyel is.

Rájöttem, hogy nem az én tisztem eldönteni, hogy megérte-e a 3 éves várakozást Pókfej legújabb jelenése – a kérdés megválaszolásában mindenki magára van utalva, mindez csakis saját kívánalmaink függvénye.