FőképAki ismeri a Párizsi Opera balettjének bármely bemutatóját, pontosan tudja, mire számíthat egy klasszikus darab kivitelezésekor.
A technikailag tökéletesen képzett szólótáncosok mellett-mögött szinte mechanikusan együtt mozgó balettkar emeli az előadások színvonalát.
A kar táncosai a prima balerinákhoz foghatóan kecsesek, finomak, együttesen mégis inkább Michael Flatley ír sztepptáncosainak ritmusérzékét idézik, mint egy átlag balettest sokszor szándékolatlan polifóniában széteső mozdulatszinkronizálási próbálkozásait.

Ám mindez mit sem érne a rendkívüli szólisták nélkül, akik közül az Odette/Odile kettős szerepét táncoló Marie-Claude Pietragallát illeti a legnagyobb elismerés. Pietragalla minden mozdulatából nemesség sugárzik, és bár a variációk pergőbb pillanataiban másoknál parányival kevésbé dinamikus, páratlan pontossága, no meg utolérhetetlenül szuggesztív karjátéka e darab vitathatatlanul tökéletes főszereplőjévé avatja őt.

S noha a Siegfried herceget alakító Patrick Dupont is a legkiválóbbak közül való, Eric Quilleré, a szerintem kissé androgünre sikeredett öltözékű udvari bolond mutatja meg igazán, mit jelent az, ha a férfitáncos ugrás közben szinte megáll, lebeg a levegőben, mintha nem is létezne gravitáció.

A hatalmas párizsi „táncos kínálatot” mi sem jellemzi jobban, mint hogy az első báli felvonásban színre lépő két leány szintén a csak a legnagyobbaktól elvárható kidolgozottsággal, légiességgel és gráciával adja elő szólóját, szinte megszólaltatja a szavak nélkül is gyönyörködtető mozdulatmondatokat.

A díszlet az 1953-as változathoz híven modern; elnagyolt vonalakkal, szinte jelzésszerűen teremt a páratlan felvonásokban fennkölt, a párosakban egyfajta misztikus hangulatot, amit a fények és a jelmezek tökéletes megválasztásával még tovább sikerült fokozni a társulat „háttérmunkásainak”.

Míg a hattyúk nyilvánvalóan fehérben (valójában a már említett megvilágítási megoldások révén sejtelmes halványkékben) tündökölnek, addig a palotában zajló jelenetekben a színpompás, a nemzeti tradíciókból levezethető elvárásokat hatálytalanító ruhaköltemények dominálnak.

A lélegzetelállító színpadkép mellett a végkifejlet szintén kifejezetten mai - vagyis az ötvenes évek illúziókergető szovjet világszemléletét tükrözi. A romantikus, halálban kiteljesedő szerelem eszményét itt a (meglehetősen visszás módon) hollywoodias boldog befejezés váltja fel.
Siegfried és Odette evilágin túlmutató szerelme végül győzedelmeskedik Rothbart varázslata felett; a vihar elcsendesül, a két főhős apoteózisa még a halál előtt végbemegy, és boldogan élnek, míg…

Hiába valószerűtlen mindez, hiába „korhűtlenek” a jelmezek és a valóságtól merészen elrugaszkodók a díszletek, nekem ez az absztraktabb, minden elemében mesés, a gyönyörködtetéssel gondokat feledtető változat oltja igazán esztétikai szomjamat.

Feledhetetlenül csodás pillanataival, elevenségével a párizsi előadás hiánytalan művészi élvezetet ad. Számomra maga a tökély, és úgy hiszem, sokan mások is hasonlóképp vélekednek majd, akik megismerik e nagyszerű felújítást.

Koreográfia:
Vlagyimir Burmejszter
Marius Petipa és Lev Ivanov nyomán

Zene:
Pjotr Iljics Csajkovszkij

Előadók:
Marie-Claude Pietregalla - Odette/Odile
Patrick Dupont - Siegfried herceg
Eric Quilleré - udvari bolond
Oliver Patey - Rothbart, gonosz varázsló

A Párizsi Opera Balettegyüttese

A Párizsi Operaház Zenekara
Jonathan Darlington - karmester

A DVD-kiadás technikai adatai:
Hang: LCPM Stereo
Kép: NTSC 4:3

Kapcsolódó írás:Csajkovszkij-Kaszatkina-Vasziljov: A hattyúk tava