Főkép

1959-ben a francia honfibüszkeség életre keltette a gall hősök legvitézebbikét, Asterixet (René Goscinny és Albert Uderzo voltak a szülőapák), aki időszámításunk előtt 50-ben dacol a hódító Julius Cézárral. No nem egyedül, hanem a termetesen daliás (egyébként saját bevallása szerint maximum közepes derékbőségű) Obelixel és Gallfalva összes lakójával, élükön a túlsúlyos törzsfőnökkel, Hasarengazfixel. Asterix hatalmas, össznemzeti sikert aratott, sőt mi több, kalandjai Európa szerte elnyerték az ifjú képregény-olvasók tetszését. Mert ugyebár képregényről van szó. Asterix apránként bejárta az akkor ismert világot, Egyiptomtól kezdve a Közel-keletig, találkozott megannyi híres és kevésbé híres emberrel, terjesztve a gall öntudatot (és a latin nyelvet, mivel a szereplők időnként latin bölcsességeket citálnak).
 
A hírnév egyenes folyományaként 1967-ben moziba került az első egész estés rajzfilm, az Asterix, a gall. Mondanom sem kell, ez is kasszasiker volt, pedig a rendező (Ray Goossens) igazából nem csinált mást, mint az eredeti képregény-kockákat mozgóképpé alakította, és persze megfelelő hangokat talált a figurákhoz. Az évek múlásával sorban készültek az újabb rajzfilmek, amelyek a szolgai adaptációk mellett túl sok technikai fejlődést nem tudtak felmutatni, így az amerikai termékekhez képest már nem jelentettek akkora élményt. Itt volt az ideje az előrelépésnek, ami meglátásom szerint most megtörtént, bár azért még mindig van pár lépés Amerikáig, de ez cseppet sem zavaró.
 
A legújabb opusz az 1966-os Asterix és a normannok című képregény újrafeldolgozása. A normann szó gyakorlatilag északi, északról jött embert jelent, többek között róluk nevezték el az általuk meghódított és belakott Normandiát. Vagyis a vikingekről van szó, amely kifejezés hazánkban elterjedtebb a normannál, és véresebb képzetek kapcsolódnak hozzájuk – tegyük hozzá cseppet sem alaptalanul. Az meg csak a történelmi hűség elkötelezettjeinek okoz fájdalmat, ha az egymástól évszázadokra lévő népek találkoznak. Akik még emlékeznek a magyarul is megjelent képregényre, azokra vár némi meglepetés, ugyanis módosul a cselekmény. A Lutéciából vidékre küldött világfi, Bögyörix – akire nem kisebb feladat vár, mint a zord északi harcosok félelemre tanítása – ugyanis némileg modernizálódott. Engedve a technikai fejlődés nyújtotta lehetőségeknek, már postagalambja is van, amit nemes egyszerűséggel SMS-nek hív, s általa küld rövid üzeneteket hölgyismerőseinek. Na meg csak zöldséget eszik, bioleveket iszik (ami az ókori környezetben elég mókásan hangzik).
 
A lényegi változás ott következik be, amikor a forgatókönyvíró beveti titkos fegyverét, hősünk ellenkező nemű párját, aki nem más, mint a viking főnök annak rendje és módja szerint elnyomott lánya, Abba. Ettől kezdve borítékolhatjuk a szerelmi szálat és egy rakás, ezzel összefüggő elemet. De Asterix története még ezt is elbírja! Ráadásul így lehetőség nyílik egy halom képi és nyelvi humor beiktatására, ami egyszerre modernizálja a negyvenéves történetet, és lehetővé teszi a hosszabb játékidőt. Most mondjam azt, hogy a viking vezér (Hatalmaf) felesége elszánt lakberendező és Vikea névre hallgat? Az alapkonfliktust egy mondatban így foglalják össze a vikingek: „A félelem szárnyakat ad.”. No és Obelix szájából az alábbi megjegyzés is elhangzik: „Ott vagyunk már?”
 
Szóval az eredeti humorok mellett kapunk egy rakat újat is, de ettől ez még mindig ízig-vérig Asterixes marad, amit látni, élvezni kell. Ráadásul többször is, mert elsőre nem biztos, hogy mindent sikerül megjegyezni. Az elkötelezett rajongók pedig a világért se rohanjanak ki a teremből a címlista feltűnésekor, mert a stáblista mellett jó pár rajz is szerepel, a hősszerelmesek további életéből – s ezt bizony kár kihagyni.